Címke: hit

  • Sík Sándor: Ó tiszta csend!

    Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
    Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
    És állítsd el a rádiót.
    Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
    Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
    És benne minden földi jót.

    Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
    Melyben a gondolat villámai teremnek,
    A zengő percek ihletét,
    Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
    Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
    Zenét suhog a szent setét.

    A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
    Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
    Hűség, barátság, szerelem.
    Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
    Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
    Hangtalan örvényeiben!

    És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
    Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
    A hallhatatlan hallható.
    Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
    Amikor a magát megtáró Végtelenből
    A föld szívére száll a szó.

    Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
    Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
    Az Istent, aki elvonul.
    Milyen hiába leste sebes szél viharában,
    A földrengésben is, a tűzben is hiában:
    Suttogó szellőn járt az Úr.

    Gépkattogása közt a rohanó jelennek
    Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
    Egy pillanatnyi pihenést.
    Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
    Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
    Csak az él, aki benned él.

    Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
    Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
    S füstjén az Angyal megjelen.
    És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
    Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
    A csend-foganta Kegyelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Te vagy a jó

    Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
    Már újra megintcsak megszégyenítettél.
    Századszor is újra Te vagy a jó,
    Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

    Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
    Játszottam megint a kifent késsel,
    S amikor az ujjam majd megvágtam,
    Jóságod kézen legyintett lágyan.

    De még le se zörrent a földre a penge,
    Már mosolygott is szemed a szemembe,
    Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
    Gyerek kezébe kés nem való!

    Csak arra volt jó vihar és villám,
    Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
    Hogy éberséggel látni tanuljak,
    Meglátni messziről felemelt ujjad.

    Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
    Szívembe maradjon vésve e látvány,
    Bár el ne mosódnék onnan soha,
    Ne lennék többé se vak, se puha.

    Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
    Csak annyit engedj kérni szerényen,
    Hogy amit most némán súgok eléd,
    Álljam becsülettel, legalább felét!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Parancs János: NOTESZLAPRA

    már nincs erőm,
    az utolsó órákat élem itt
    fáradtan, kizsigerelten
    és mégis elégedetten,
    amit szerettem volna,
    végül is megcsináltam,
    úgy, ahogy futotta
    szorgalmamból és
    képességeimből,
    hogy ez mire elég,
    nem tudom,
    már nem is érdekel,
    ez vagyok,
    most ilyen vagyok,
    ha rossz is, vállalom,
    irgalmazzon nekem az Isten

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles H. Spurgeon: Idézetek

    „Jobb a szívben tartani a Bibliát, mint a könyvespolcon.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szent-Gály Kata: Kérdések válasz nélkül

    Mért nincs szavam, hogy elbeszélni tudjam
    hányféle sárgában, vörösben, aranyban
    kel föl a nap,
    milyen a nyári alkonyat,
    és hogy a felhők belángolt széle
    most milyen,
    és milyen az a cirpegő béke,
    mely az elalvó réteken pihen?

    S mért kell sötétlő háttért festenem
    Neked: mi nem lehetsz?
    Mért kell a bűn, hogy érteném: szeretsz?
    Fényed mért így ragyog?
    Mért nem tudom leírni sohasem:
    milyen vagy, Isten, akié vagyok?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Őszi fecske

    Őszi fecske

    Mit is mondjak, mit is kérnék,
    Serpenyőmbe ha mi fér még?
        Én Istenem,
      Egy keveset még elélnék.

    Élnék, amint mások élnek,
    Rendes népek, jámbor vének,
        Én Istenem,
      Mint a jó lelki szegények.

    Csak a mái napot kérem,
    Akár vízen és kenyéren,
        Én Istenem, –
      Holnap is úgy, ha megérem.

    Tapsoló termekre vágyjam,
    Úgy mint tegnap, – hajdanában?
        Én Istenem,
      Jobb a halk szó kis szobában.

    Majd ellennék csendben immár
    Fejemre nőtt fiaimnál,
        Én Istenem,
      Még ameddig hazahínál.

    Egy-egy dalt ellesnék olykor
    Fűtől, fától, csillagoktól,
        Én Istenem,
      Amíg egyszer el nem oltol.

    Rendberaknám hét fiókom,
    Versbe rívó cókom-mókom.
        Én Istenem,
      Aztán, tudod, nem szabódom.

    Úgy szerettem ezt az áldott
    Jóra váltott rossz világot,
        – Én Istenem,
      Úgy-e bizony megbocsátod? –

    Mintha nem is futó vendég:
    Mintha végképp itthon lennék.
        Én Istenem,
      Soha talán el se mennék,

    Ha nem búgna éjek éjén
    Valami a szívem mélyén,
        Én Istenem,
      Az a végső, az a mély-én.

    Testvérszívben, testvérkézben,
    Mint a fecske puha fészken,
        Én Istenem,
      Úgy éltem, úgy fütyörésztem.

    Testvérkézből Isten-kézbe,

    • Őszi fecskét költözésre –
          Én Istenem,
        Majd elhívsz már, az Egészbe.

    Jaj, csak akkor el ne késsen
    Hozzád csukló szívverésem,
        Én Istenem,
      Csak az ament el ne vétsem.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Az eredet felé

    A vers, a vers csak egy patak,
    És én is egy patak vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl,
    Alattam örvény kavarog.
    Egy más patakba valahol
    Harsogva beleszakadok.
    Patak vagyok, patak vagyok.
    Patak: ép szemmel látható,
    Patak: ép füllel hallható.
    Bennem véres kéz, szennyes kéz,
    Tiszta kéz, egyként mosható.
    Patak vagyok, lélek vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl.
    Alattam örvény kavarog,
    Egy más lélekbe valahol
    Harsogva beleszakadok.

    De mentél-e már fölfele?
    Patak partján, meder nyomán
    Mentél az Eredet fele?
    Ahol a víz, a vad pogány
    Gránit-ágyát fektette le.
    Mert keresztelnek bár vele:
    Ő maga marad vad pogány,
    Pogány erőnek kútfeje.
    Patak partján, meder nyomán
    Mentél az Eredet fele?

    Egy sziklafordulónál láttad
    Kettéválni a patakot?
    S két új ágra az egyik ágat
    Szakadni nemsokára, láttad?
    S a végtelenig így tovább?…
    Hogy követni az agy kifárad
    S követni elkopik a láb.
    A hajszál-ereket követted
    A végtelenig így, tovább?!

    Ezek a versem ősei.
    Ezek az én elődeim,
    Millió rejtelmes hatás:
    Harmat-verés, sugár-csapás,
    Jég-szakadás, hó-olvadás,
    Zsoltáros forrás-buggyanás.
    Ezek az én elődeim.

    Szent döbbenettel gondolok
    Rájok, míg medremben futok
    S tajtékzom sorsom kövein.
    Mind, mind az én elődeim.
    S ha ősöm millió hatás,
    Harmat-verés, sugár-csapás,
    Jég-szakadás, hó-olvadás,
    Zsoltáros forrás-buggyanás:
    Legyen e vers most ükeimre
    Telt-hangú, zengő áldomás.
    Kik hangom zengővé tevétek,
    Hozsánna: millió hatás!

    A vers, a vers csak egy patak,
    S én vele egy patak vagyok,
    Fölöttem csillag tündököl,
    Alattam örvény kavarog.
    Egy más patakba valahol
    Harsogva beleszakadok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: HIMNUSZA PÉTER-PÁL NAPJÁRA

    Aranyfénnyel és rózsadísszel, sugarak
    sugara, elöntöttél minden századot.
    Nagy mártirok vérével fested az eget
    e szent napon is, mely a bűnbocsánaté.

    Mennyek kapussa, és e földnek Doktora,
    korunk bírái, világ igaz fényei,
    egyik kereszttel, másik karddal győztesen,
    babérban ülik az Élet szenátusát,

    Péter, jó pásztor, már imáinkat fogadd,
    ki mindnyájunknak szóddal zársz és társz eget!
    S Pál, híres Doktor, oktass erkölcsöt belénk:
    segíts, lélekkel mennyországba szállani!

    Egyetlen szentség kettős olajága, add
    hogy hitben híven és reményben izmosan,
    szent szerelemmel tellve szent szerelmetek
    iker-kútjából, éljük majdan túl a húst!

    Legyen a Háromságnak dicsőség örök!
    Legyen tisztelet, ujjongás és hatalom!
    Akié egységében minden uralom,
    most és majd, századoknak századain át.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Menni kellene házról házra…

    Nem így kellene hűvös, árnyas
    szobából, kényelmes íróasztal
    mellől szólani hozzátok, jól
    tudom.

    Menni kellene házról
    házra, városról városra, mint
    egy izzadt, fáradt, fanatikus
    csavargó.

    Csak két égő szememet,
    szakadozott ruhámat, porlepett
    bocskoromat hívni bizonyságul
    a szeretet nagy igazsága mellé.

    És rekedt hangon, félig sírva,
    kiabálni minden ablak alatt:

    Szakadt lelket foltozni, foltozni!
    tört szíveket drótozni, drótozni!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Gyermekjáték

    Mikor én kis fiú voltam,
    Kis lovon nem lovagoltam,
    Nem volt nékem ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Pedig de szép mikor rohan.

    Ponnilovon sose űltem,
    Kis biciklin se repűltem,
    Nem volt fényes kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Pedig de jó rajta nyáron.

    Nem volt nékem mesés könyvem,
    Nem volt csak iskolás könyvem,
    Pedig de jó otthon este,
    Otthon este,
    Otthon este,
    Lapozni ábrát keresve.

    Sohase volt cifra kockám,
    Kis kastélyom meg tornyocskám,
    Kis hajóm meg kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Elútazni sose tudtam.

    Én nem kaptam kardot, csákót,
    Sárgarézbűl messzilátót,
    Sose vittek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Jó hogy lyukas volt a ponyva.

    Az a ponyva szétment régen,
    Elmúlt az én gyermekségem,
    Én már régen felserdűltem,
    Felserdűltem,
    Felserdűltem,
    A nagyok közzé kerűltem.

    Én játékot már nem kérek,
    A sok gondtól rá se érek,
    De meghalok én is egyszer,
    Én is egyszer,
    Én is egyszer,
    A mennyországba megyek fel.

    Kiállok majd a tejútra,
    Arra visz az isten útja.
    Az újjamat majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Ha elsétál a tejúton.

    Észrevesz az isten engem,
    Megszólalok a nagy csendben:
    “Kérem én még nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Játszani szeretnék mostan.”

    Megfogja majd a kezemet,
    Angyalok közt maga vezet
    Szegény gyerek otthonába,
    Otthonába,
    Otthonába,
    Mennyei gyerekszobába.

    Megkapom ott kardom, csákóm,
    Sárgarézbűl messzilátóm,
    Képes könyvem, cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Lesz kastélyom meg tornyocskám.

    Ami nem volt, lesz ott jócskán,
    Kis vasútam meg hajócskám,
    Beültetnek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Én élvezem azt magamba.

    Hogyha kedvem abba telik,
    Ponnilovam megnyergelik,
    Kis biciklim előhozzák,
    Előhozzák,
    Előhozzák,
    Úgy járom a mező hosszát.

    Égmezőben alkonyatban
    Szép pillangót fogok ottan,
    Ujjamon lesz arany pora,
    Arany pora,
    Arany pora,
    Le nem mosom róla soha.

    Forrás: Szeretem a verseket