Isten gondol öröktől fogva téged,
elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
és mit változtat rajtad a halál?
Forrás: Lélektől lélekig
Isten gondol öröktől fogva téged,
elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
és mit változtat rajtad a halál?
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom – –
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
Vágyom, vágyom –
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom – –
Én azt hiszem, hogy vissza.
Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába –
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába –
Így a kipattant rügy a fába vissza –
Így a fa gyökerébe –
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe –
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság –
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.
1935 április 18
Forrás: Lélektől lélekig
Istenem!
Ha erre jársz
mifelénk,
ne felejts el
betérni hozzánk!
Mindig
van itthon,
amivel megkínálhatunk;
friss a kenyér,
hideg a bor,
és
a hitünk is
romlatlan még.
Ha már ettél,
s ha esetleg
fáradt lennél,
ledőlhetsz a nagyobbik
heverőn;
kellemes huzatot
csinál a konyhában
a régi kémény,
ha rányitjuk a szobaablakot.
Addig
mi halkan leszünk.
Este kiülhetünk
a tornácra;
rengeteg
mesélnivalónk van
Neked.
De ha akarod,
csak
együtt hallgatnánk
Veled,
ahogy érik
a dió a fán.
Istenem!
Ha erre jársz
mifelénk,
ne felejts el
betérni hozzánk!
Nem kell szólnod,
mielőtt jössz.
A kapun
a jobb oldali
csengő a miénk.
Forrás: Lélektől lélekig
143 éve, 1883. szeptember 21-én tartották meg Madách Imre Az ember tragédiája című művének ősbemutatóját a Nemzeti Színházban.
Részlet:
AZ ÚR
Karod erős – szíved emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémul ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkülete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szívérén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
Balsors s szerencse közt mindegyaránt,
Vigasztaló, mosolygó géniusz. –
Te, Lucifer meg, egy gyűrű te is
Mindenségemben – működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár – az mit se tesz –
Egy percre az embert, majd visszatér.
De bűnhődésed végtelen leend
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek új csírája lesz. –
ANGYALOK KARA
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
A tömeg hálátlan is lesz,
Mert ne azt tekintse célul,
Önbecsét csak, ki nagyot tesz,
Szégyenelve tenni másképp;
És e szégyen öntudatja
A hitványat földre szegzi,
A dicsőet felragadja, –
Ámde utad felségében
Ne vakítson el a képzet,
Hogy, amit tész, azt az Isten
Dicsőségére te végzed,
És ő éppen rád szorulna,
Mint végzése eszközére:
Sőt te nyertél tőle díszt, ha
Engedi, hogy tégy helyette. –
ÉVA
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!
ÁDÁM
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! –
AZ ÚR
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
Forrás: Lélektől lélekig
Feltámadott, mondják a népek és megsüvegelik
nevét a názáretinek, ki az ács fia volt,
s megenyhült már a szél is, s a rügyek kisarjadtak.
Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek,
amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget,
s alszik a tengerre szállt halászok bárkájában.
Én is emlékszem rá, mint az egykori játszótársra,
s ti is, útszéli csavargók és mesteremberek,
akik hű követői vagytok valamennyien
a nincstelenségben, az útban és az igazságban.
Igen, igen, az Ő árnya és visszhangja vagyunk mi,
s bár nem ízlelhetjük a húsvéti bárány húsát,
mindennapi kenyerünkben s vizünkben dicsérjük,
hogy vérünkből való, s meghalt értünk a kereszten.
Forrás: Lélektől lélekig
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Forrás: Lélektől lélekig
„Azt mondja, isten. Boldog istenek
Derűs mosollyal nézhettek le rája,
Míg bíboros gúnyában didereg,
S igazságot vár a zsidók királya.
Azt mondja, isten. Herkules maga
Elbánna véle buzogánya nélkül,
S szemében a rajongás csillaga,
S szemében a lemondás könnye kékül.
Azt mondja, isten és alázatos,
Azt mondja, isten és zsidó az anyja,
És Názáretről hol jósolt a jós?
És tanítványa maga megtagadja?
Azt mondja, isten! És nem látta még
Az örök várost és a büszke császárt,
S szemében más világok lángja ég,
S szelíd szavával föltámasztja Lázárt!”
Forrás: Lélektől lélekig
Feltámadunk?
Vagy csak remélünk,
hogy túl mindenen
vár ránk valami,
amit nem fog az értelem,
nem ismer a szem,
nem tapintjuk bőrét,
nem halljuk szavát,
s mégis: mintha itt
lenne bennünk, bensőnkben,
rejtve, meghúzódva.
Mintha ő sodorna,
ő vinne, nógatna
Felé, Hozzá,
az Ő oltalmába,
világ ellenében,
minden ellenében,
ami hajszol
talmi csillogásba.
Mi Ő? Ki Ő?
Hangtalan, lüktető
dalunk!
Üzenet
vissza-visszatérőn:
feltámad ismét,
s vele mi is feltámadunk.
Üres kereszteket
magunk mögött hagyva
kelünk a Nappal,
szállunk a Napba…
Forrás: Lélektől lélekig
Orgona hanggal hangzik az ének,
Ünneplik napját Megváltónk
Mennybemenetelének.
Ott térdel a nép
Sürűn egymás mellett:
Durva szövetü földi alakok
Terjesztik a köznapiság lehét.
Minden szívben sajátos kicsinyes gondok:
Az önzés, a vétek. –
Közöttük téved,
Az őrület sötétlő árnya,
Anyagiasság durva homálya.
Növendék lányok szines ruhákban,
Fejecskéjükben: hiúság gondja,
Érzésűk: „kényelmetlen”
Czifra, szokatlan, új öltözetben.
* * *
Amott egy sorban hetyke legények:
Kihívó szemek felvillanása.
Még most is? – Itten?
– Hisz’ jó az Isten! –
Öreges asszonyok.
– Hosszú az élet –
De minek éltek?
Szivűkben még mindig az anyag hatalma,
Mely egyre csalja
A földi embert
Vágyról vágyra,
S nem nyujt nyugalmat, és nem nyujt élvet.
* * *
De im, a sok lehajtott fej felett
Kitárt nagy templom ajtón
Beolvad, beözönlik
A forró, arany déli fény.
Tömjén-felhőkön szállva
Napfény, s égő viasz-gyertyák sugárja
Arany fátyolt szőtt, mely ott lebeg
A sötétlő fejek felett.
* * *
S a fátyolon túl, egy más rétegen,
Magasztos-édesen,
Elszálló hanghullámok:
Az orgona mély, zúgó hangja.
* * *
Keresztül tör most rajta
Fényes sugárként
Az oltár felöl felhangzó szó:
Sursum corda!
* * *
E szóba füződik most minden eszmény,
Mely mint fehér vágy, tiszta gondolat
Ott lenn fakadt
A sötétlő szivekben:
A szeretet egy-egy csilláma,
A hit, a lelkesülés, a remény.
Felszáll e szóval, mint kúszó növény
Sugár fa ágán,
Hogy nő, hogy terjed!
Már áttöré a templom boltivét,
Már ottan száll
Napsugaras, kék, forró nyári égen,
Mint egy hatalmas nagy madár.
* * *
Hogy lenn maradt a vétek,
Salak, sötétség,
Oh e legfelső réteg!
Nagy Istenség, ezen keresztűl látlak,
Felszállok hozzád,
Im, elérlek!
Forrás: Vers mindenkinek
Fényes ajándék nem telik, tudod.
Egy imakönyvet hoztam ím neked,
Beragyog mégis sok csöndes zugot,
Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.
Ki nem tanultál mást, még nem, soha,
E tiszta nyelvet hogyne értenéd!
Ez egyszerű könyv mindenik sora
Szent szeretetet sugároz feléd…
Ma csak mosolyát látod a világnak.
A fény mellett az árnyat nem leled –
S hogy orvul hányszor tiszta szivbe vágnak,
Te még csak a meséből ismered.
Imádságod is oly derűs, sugáros,
Mint lelked, melynek csak mosolya van –
E könyv feléd csak tiszta fényt sugároz,
Mely mint a lelked, oly zavartalan.
De majd, ha bánatos lesz ébredésed, –
Az élet tövist rejt ajándékul –
Ha tiszta lelked elszorulni érzed,
És a szemedbe fájó könny tolul,
Tekints e könyvbe – s már remény-veszetten
Szent béke szárnya érint csöndesen, –
Mert mig imádság zsong bizó szivedben,
Árvák közt nem vagy elhagyott te sem!
Forrás: Vers mindenkinek