Címke: hit

  • Tóth Árpád: Köszöntő

    Te kedves udvar, meghitt, régi termek,
    Te ötvenéves drága iskola,
    Ma minden régi híved újra gyermek,
    S köszönt, mint kisdiákok friss sora,
    Ma összegyűlünk e szelíd szigetre,
    Melynek vihar nem ronthatja falát,
    Ma összebújunk szépen a szivedre,
    Mint anya szívére a kis család.

    Ma nem fáj úgy, hogy sok vágy semmivé lett,
    Mióta messzehagytuk falaid,
    Hogy prózává hervasztotta az élet
    Gyermekkorunk tavaszi dalait,
    Hogy gyakrabban láttunk tövist, mint pálmát,
    S hogy hajunk is már itt-ott szürkülő,
    Mint hogyha ifjúságunk arany álmát
    Bús ezüstté alkudná az idő.

    …S volt veszteségünk más is, sajgatóbb,
    Mint az egyéni élet törpe búja,
    Volt fájdalmunk, egekre jajgatóbb,
    Egy egész nép nagypénteki borúja.
    Rajtunk e bú még, csüggedezve árván,
    Nehéz szivünk ettől koraöreg;
    Körültekintünk: int-e még szivárvány?
    A magyar húsvétot ki éri meg?

    És rád tekintünk, és megilletődve
    Látjuk virágzó ifjuságodat,
    Mely büszkén és bízón néz a jövőbe,
    S új ötven évet friss kedvvel fogad.
    Csak emberlétben nagy szám az az ötven,
    Amely után már lejtős lesz az út,
    De a Te pályád csak szebb ívbe szökken,
    Minél több ötven évvé nő a múlt.

    Köszöntünk hát, ifjú, erős anyánkat,
    S míg lábunk szentelt küszöbödre hág,
    Úgy érezzük, körödben újra áthat
    A szívedből áradó ifjúság.
    Újra tanítsz az életbe kimennünk
    S büszkén vinni bölcs tudást, ép hitet
    És vallani: nem hullhat romba bennünk,
    Amit a jó iskola épitett!

    Jó iskolánk! még sok-sok ötven évet
    Érj meg, virulj, légy fénylő, tiszta, nagy,
    Köved közt lüktessen az ifju élet,
    Ezer meleg szív, ezer büszke agy,
    Nemes tanárok, sok nemes tanítvány
    Hírét növeljék e tisztes falak –
    S ne álljon meg közöttük soha hitvány,
    S ne rontsa fényük soha rút salak!

    Úgy juss el ama szent jövő elébe,
    Mikor megint boldog lesz a magyar,
    Régi erények, régi nagyság népe,
    Bár minket tán már rég a sír takar;
    Te élj helyettünk majd, és Te neveljed
    Unokáink is híven s igazán,
    S legszebb ünneped akkor ünnepeljed,
    A feltámadás édes tavaszán!

    Forrás: Ballagás.info.hu

  • Dsida Jenő: Árnyékok

    Kérdezhetnétek:
    Mit akarsz ezzel a torz,
    félig megvakult tükörrel?
    S én vándorútamban mégis felmutatom,
    ősbizalommal mégis dadogom:
    Íme én, íme te!

    Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
    S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
    árnyékairól méritek.
    Így mutatom én nektek a dolgok
    másvilágra nyúló árnyékait:
    Hegyek árnyékát,
    házak árnyékát,
    városok árnyékát,
    magatok árnyékát.

    Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
    előttem is égig csapott
    a csipkebokor lángja
    s azóta borzongó mellemben lakik
    a Kimondhatatlan Nevű.

    Rendeltetésem még titok.
    Járok a kiterített lapon,
    a világ mezeje szélén
    s elfog a félelem reszketése,
    mikor süvöltő éjszakán
    ott nyitom fel az ócska bibliát:
    És lőn Salamon: király
    az egész Izrael fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Isten

    Láttam Uram, a hegyeidet
    S olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    De apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    Elvész ő gyönge dadogása
    S ágyam alatt hál meg a bánat:
    Mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek
    Szívükben szép zöld tüzek égnek
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott állsz az útjuk végén –
    Meg nem zavarlak, én Uram,
    Elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Szó

    Vannak csendek,
    mikor a percet
    átüti a szó.
    Nyiss ki ajtót és ablakot,
    Isten a látogató.
    Hagyd minden dolgod,
    a szóra figyelj.
    Oly ritkán hallható.
    Átömlik rajtad mint egy ölelés,
    mikor Isten meglátogat.
    Te vagy a hang,
    a szó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Ha visszatérek

    Szerető szóért könyörögve, egyszer,
    ha visszatérek: kolduló eretnek,
    szeretni fognak, akik most szeretnek?

    Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
    s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
    a barátaim barátok maradnak?

    Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
    villám szakad, és mennydörög felettem,
    ha kitagad az ég, s a földön
    életemet Isten-tagadva töltöm,
    és átkokat szór rám a félvilág:

    vajjon, ha akkor visszatérek,
    megismernek ezek a régi fák?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A gyöngék imája

    Jó Uram, aki egyként letekintesz

    bogárra, hegyre, völgyre,

    virágra, főre, szétmáló göröngyre, –

    Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

    csak nagyon-nagyon gyönge.

    Mert pókháló és köd a szív,

    selyemszőttes az álom,

    pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

    s én erőtlen kezem

    még azt sem tudja Hozzádig emelni.

    De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

    ami az Óceánnak

    legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

    Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

    csak gyönge, nagyon gyönge.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Hajnal Anna: Mégis

    Az angyalt akit mellém adtál
    Elvitted. Magamra hagyattál.
    Most elgyengülten, roskadottan,
    Elárvultan, kitagadottan
    Félve emelem hozzád orcám:
    Lányod vagyok, hajolj le hozzám…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az egyedülvalóságról

    Oly boldogság egyedül lenni!
    Én el akarok hagyni mindent,
    Énnekem nem kell senki, semmi.
    Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
    Nem kell az öröm lobogása sem.
    Énnekem nem kell senki, semmi,
    Csak magam és mennyei másom:
    Az én szerelmesem.

    Olyan édes egyedül lenni!
    Mikor a magamé vagyok,
    Mikor a zavaros özönben
    Egy kis pontot találhatok,
    Egy sziklát, ha parányit is,
    Ha szürkét is és hideget,
    De olyat, amely nem inog.
    És mikor onnan nézek a vizekbe,
    És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
    És hazatérek megpihenni,
    Mint alkonyatkor a fáradt madár.

    Oly édes odahaza lenni!
    És magamat kitárom,
    Akár a szentély ajtaját,
    És úgy gyűjtöm a perceket,
    A napot és az éjszakát,
    A hajnalt és alkonyatot,
    Napfényt, mosolyt és könnyeket,
    És mindent, mindent, ami fény,
    Ami meleg és ami élet.
    És bent a szentek-szentje rejtekén,
    A hétlakatú vasajtó megett,
    Ott összehordom mind a kincseket,
    Mint virágport a méh,
    És egy világot alkotok belőle,
    Amit meg nem lát soha senki,
    mert ez a világ a kedvesemé.

    Oly jó ama világban lenni!
    Mert ott vele vagyok.
    Ő ott van, ő mindig velem van,
    És gyakran mosolyog.
    Valahányszor magamba nézek;
    Ő mindig újra megszületik bennem,
    És ő egyedül az enyém.
    És énnekem ővele lennem
    Nem embernek való gyönyör;
    Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
    Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
    S édességétől meghalok.
    Hisz én oly gyönge és oly gyáva
    És olyan nyomorult vagyok!
    Az én szegény ember-szívemnek
    Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
    De ő, az édes, szeret engemet,
    És mindörökre az enyém.
    És mindörökre átölelve tartja lelkemet.

    Oly édes, édes vele lenni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Egy megíratlan naplóból

    dec. 25.

    Itt jött rám a Karácsony,
    Rám, a kesely arcú pogányra,
    Itt jött rám a Karácsony,
    Gyermekségem falujában
    S azt hitte, hogy megtérít,
    Hogy szépen visszaingat.

    dec. 26.

    Talán-talán jobb volna
    Mégiscsak visszaesni,
    Betegen is a Krisztust,
    A régi Krisztust keresni.
    Talán-talán jobb volna,
    Mint lelkem keserülni:
    Krisztus előtt, templomban,
    Úgy, miként régen, leülni.
    Talán-talán jobb volna
    Most a faluban, itten,
    Fájó haraggal szólni:
    Hajh, mégiscsak élsz te, Isten.

    dec. 27.

    Ez már nem is Karácsony
    S kinek mi köze hozzá,
    Embernek vagy Istennek,
    Hogy én mint fogok élni,
    Vagy én mint fogok halni?

    Békesség az Istennek,
    Békesség az embernek,
    Békesség a halálnak,
    Békesség mindeneknek,

    De nékem

    Maradjon a háborúság.

    Forrás: Lélektől lélekig