Inségemből hozzád
fohászkodom sírással,
akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.
Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk,
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.
Forrás: Szeretem a verseket
v
Ha már egyszer kiváltál milliárdok
félelmes nyüzsgéséből ha kemény
léptekkel utamba kerültél
ha már egyszer én is oly biztosan
vártalak mint ki régtől tudja jöttöd
ha már a rendhez tartozik találkozásunk
(és mennyi sok minden történt ezért:
fűszál csillag hold nap békék hadak
lettek mozogtak dúltak múltak el):
legyünk hívők szilárdak béketűrők
hogy példa is lehessünk másokért.
Forrás: Lélektől lélekig
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhödte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezején
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre?
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölötte.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors a kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhödte már e nép
A múltat s jövendőt!
Rövid háttér
A mű 1823-ban született, és a magyar történelem szenvedéseit, valamint a reményt fogalmazza meg. Később vált nemzeti himnusszá.
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek,
egy szívet adj nekem!
Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset,
lakozzék benne erős szeretet
és imádkozni tudjon melegen.
Nem kell lobogva égő gyötrelem,
és tépő ösztönök,
nem kellenek a cifra nyomorultak,
kik rossz szerelmeket százszor meguntak,
de olthatatlan vágyuk füstölög.
Nem kell megejtő, színes hangulat,
vérkergető borok;
tedd keserűvé, pecsételd le ajkam,
hogy indulatnak játékul ne adjam,
mi bennem szándékodból szent dolog.
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel,
tapasztalt, sima kéz,
nem kell, hogy csak a testemet szeressék, –
a múló mámor mélye dúlt üresség,
s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat
oson be álnokul
lelkembe, – mert én hófehérre vágyom,
és mégis sokszor megcsal önnön álmom,
ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.
Ne legyen tűz és füst az életem,
csak szentjánosbogár;
de szabadíts meg az öncélú vágytól,
mely hamis lidércfényként világol
s a fáradt lélek békét nem talál.
Uram, azért egyszer, ha jó leszek,
adj nekem egy szívet,
ki tisztán szűrte át e földi lázat,
kiben testvérek büszkeség, alázat,
ki enyém volna, s énvelem Tied.
Forrás: Lélektől lélekig
„…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
(saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)
- Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?
Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?
- Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?
- A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?
- Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?... - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.
Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.
Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
a bejáratnál pedig tábla hirdeti…
TELTHÁZ!
MINDEN JEGY ELKELT!
A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.
- kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!! Forrás: Lélektől lélekig
Tart még a karom fiam
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged így:
azt felelném: akarom! Tart még,
tested nem teher, kezem közt lüktet
minden álmod, én hoztalak e létre,
és én is viszlek el.
Csak nézem húnyt szemed,
csókom sem ébreszt, de látom:
győztes vagy a létben,
győztes a halálon, csak én hajlok föléd
zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
Még tartalak fiam, nem enged kezem,
csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
testeden ne húzna éket ütése,
gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
neked még élned, élned kéne!
Fájdalmad tűrném, viselném,
adná az ég, mennyire szeretném!
Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
még egyszer tenném, ha megtehetném!
Még tartalak, még ölellek gyermekem,
fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
egy embert, egy igazt.
Viszed bűnöm drága kincsem,
te feloldottad a világot bűneiért,
de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
s siratva téged mindért vezekeltem.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
(Bajorerdő, 1947)
Forrás: Lélektől lélekig
Vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt,
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
s én boldogan botladoztam tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.
Forrás: Lélektől lélekig
[jegyzet]
Hozzád, Veled, Neked,
Mondani egy utolsó éneket,
Imában ömleni Eléd,
Legutolsó, de hűséges cseléd…!
De jaj! ha nem igaz!
Szobám csupa por,
Kertem csupa gaz,
Csupa lelógó tört faág,
A templom messze, a könyv nehéz,
Ólomcsizmában toporog az ész.
És mégis, mégis, Ő van itt,
Immár tőlem el nem veszik.
Nap nap után, éj éj után
Én Téged hívlak, Miatyánk.
De mire jó
Egy lámpástalan rádió?
Hogyan szólítsam az ég Urát
Egy siketnéma Miatyánkon át,
Ha szói közül minden második
Alattomosan elrejtőzködik!
Bénult napokon, izzadt éjeken
Az értelem is értelemtelen,
Értelemtelen és imátalan, –
Magam vagyok, egészen egymagam.
De talán mégis volna valami
Helyettem hinni, vallani,
Nevemben felimádkozó
Karikás kis szentolvasó,
Egyetlen társam aki vagy,
Karikagyűrűm, el ne hagyj!
De nem hagytalak-e Téged el én,
Szómmal, amelyből kialudt a fény?
Szívemmel, amely csupa seb,
Elmémmel, amely űrnél üresebb?
S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
Aki az űr fölött virraszt?
Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
Mit felelhet a Mindennek a semmi!
Akarom élni az egész hitet,
Szeretni, ahogy Isten szeret,
És bízni, bízni akarok,
Abban, amit a Krisztus hozott.
Nem érzem, nem is gondolom,
De akarom, akarom, akarom.
Forrás: Lélektől lélekig
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Forrás: Lélektől lélekig
