Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.
Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.
Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem hajolnak az Idő előtt.
Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.
Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek soka.
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Most szeretnék egy förtelmest zuhanni
A Semmibe
S minden készet nemesen másnak hagyni.
Úgyis halál volna egyetlen szépem
S késlekedik,
Mint vicinális sötét, kis vidéken.
Felkínálom, két nyult karom föltartva,
Életemet,
De az a gúnyos Sors nem akarja.
Hát én legyek magamnak durva őre
És a Halált
Én invitáljam előbb és előre?
Gyönyörködöm ma is az őszi Napban
És örülök,
Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.
Gyönyörködöm a földi gyönyörökben
És utamon
Szabad az út, csak jönnének még többen.
Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni
S mégis élve
Semmisülni élni, vágyni és kapni.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.
Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.
Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyu pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek…
Forrás: Lélektől lélekig
Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyilt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szivünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!
Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszú télről,
Enyészetről beszél regém…
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!
…Bohó gyermek volt; álmodozva,
Vágyón kezdé az életet,
Szívében vágyak lángja égett…
Mindent! Hiszen szívének kincse
Volt gazdagsága, mindene!
Dobogott, vágyott, égett e szív,
Százhangu dallal volt tele.
Óh! de a dal elhangzott árván,
A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!
S eljött a tél. Didergő lelke
Úgy reszketett, mint kis madár,
Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár.
Ajkán elhalt már rég’ az ének,
Reménye eltünt, el… tova…
S ha visszaszállt egy pillanatra,
Egy sejtés űzte el: soha!
Tovább bolyongott fázva, némán,
Nem ejtett ajka egy panaszt,
De bánat ült a sáppadt arcon,
Ki látta meg? Ki látta azt!
Egy szép leány volt. Olyan lágyan,
Epedve kérdé bánatát…
Egy fénysugár tört át az éjen:
Van még a földön jó barát?!
Van még. Az ifju hitte, hogy van.
Szíve megnyílt. Ajkán a dal
Felcsendült ismét; forró vágyba
Olvadt belé a bús sohaj.
A sebzett szív újult reménye
Általragyogta új dalát:
Vihar után a nap pazarlóbb,
Ragyogva szórja sugarát…
Délibáb volt a lány szerelme,
Mely kopár pusztát szánva-szán,
Csalóka fényét önti rája,
Hogy így enyhítsen bánatán.
Elszáll, midőn a nap is tűnik,
Ha közeleg az éjszaka,
Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.
Amikor szerelmet sovárgunk,
Egy csontváz karja nyúl felénk…
… Ez a sorsunk… De te miért sírsz,
Édes szerelmem? Fáj mesém?
Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
Ölelő karod fogjon át.
Ajkad zárja mesélő ajkam,
Mely a te csókodért sovárg.
Ujjá teremt, égig emel föl,
Felejtet mindent ez a csók…
E csók az én bús mesém vége
S lehet-e vég, mely csattanóbb?
Forrás: Lélektől lélekig
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta én nekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sujtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom…
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta én nekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom,
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy, s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
Forrás: Lélektől lélekig
Éltem a Pusztán, s megkísérteték:
Csengő, muzsikáló zsákkal a hátán
Jött, jött, jött kacagva a Sátán.
Tövises Pusztán, csalánok között
Szórta elémbe a kincset. Kiszórta
S virított nyomban ezer rózsa.
Dalolva járok s aranyat szedek,
Büszkén kacagom ki a tunya álmot:
Hiszen én rózsák között járok.
S csalános szikföld lábamat töri,
Dalolok, míg serked vérem száz sebben,
Evoé, a rózsaligetben.
Forrás: Lélektől lélekig
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt súgtad:
Édesem, szeretlek!>>
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél.
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: >>Szeretlek!>>
Forrás: Lélektől lélekig
Édes Jóm, Mindenem,
álmom, ébrenlétem, szenvedésem, örömem te vagy. Lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Egész gyötrelmem s betegségem te körötted vibrálnak. Ha úgy érzed, hogy igazságtalankodom, akkor lásd is meg az okát. Nagyon szeretlek, óhajtlak. Nagyon hamar el kell dőlnie a sorsomnak, mert így nem bírom. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok.
Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.
Szombat.
Ady
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó, sem rossz,
Ütő vágy éri szívemet.
Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.
Forrás: Szeretem a verseket
