https://verskucko.com

Kategória: Kaffka Margit

  • Kaffka Margit: Aszfalt

    Novemberestén, – párás, szürke légben
    Végigsuhant fehéren, – hófehéren
    Zsibongó utcán, téren.

    Hol kába fényt szór minden kirakat,
    A sivár, gőgös ívlámpák alatt
    Sietve elhaladt.

    Míg karcsú árnya a házak falán
    Úgy fut utána – üldözi talán:
    A gondűzött, a szomorú leány.

    S egyszerre, – megáll a sarkon.

    Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
    A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
    Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!

      • Elnézve sürgő emberek felett
        A férfi. Szeme, az utcára téved, –
        Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.

    Egyhangú közöny az arcon.

    Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
    Egy szíven a ború.
    Míg széttekint – magába, társtalan
    Egy lány ki szomorú.
    Egy pillanat, míg az emlékezés
    Zokogva tör elő.
    Egy pillanat csak. És szemükben ég
    Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
    A mindent feledő.

    Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
    Remegő kézzel sötét köpenyét, –
    Megcsukló vállal, – tétovázón, félve
    Vagy visszahívó, édes szót remélve
    Megindul, – a ködbe, – odébb.

    1903

    Forrás: Arcanum

  • Kaffka Margit: Fáradt emberek

    Van egy leány, – csak a mesébe él, –
    Mondják, – nem is különb a többinél.
    Elszállt fölötte édes, röpke mult,
    Siratni vágyott, – kacagni tanult…
    Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
    Sehogysem tetszik a jó embereknek,
    Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak
    Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
    S a vigalomba ha elfárad estve,
    Föléhajolnak az álmára lesve,
    Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
    “- Hajh, a régit, – most is szereti még!”

    S van egy ember. Mesevilágba jár,
    Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
    Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
    Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
    Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
    Kímélve, félve kerül egy nevet,

    • Nagynéha kérdi meg: – “Nyugodt egészen?
      Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, –
      Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
      A beteges, az ideges varázsa, –
      Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”
    • Súgja a lány: – “A régit szeretem!”

    Forrás: Arcanum

  • Kaffka Margit: TE DEUM

    A szívem eláll, ha elgondolom:
    Mégis min múlott? Néhány vakeset!…
    – Ha egy véletlen bokron fennakad,
    Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,
    Találkozásunk e kis hazában?

    Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
    Mert sok út véres, sok haza sírkert,
    Mert más glinglangot szívharang nem tud,
    Ha csucsujázza lágy boldogságát; –
    Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
    Tábori sátor sírlepedőjük,
    Millió mártír,… hiába mártír…
    – Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

    Messze az árok… tőled elég volt,
    Könnyem elég volt! – – Félúton intett
    Kegyelmet néked, veszni indultnak,
    Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
    “Te deum!” –, csak így érteni ezt meg)
    – Hazák és útak felett az Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: TALÁLKOZÁS

    Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
    Mint hajnalidőn gerlice szava,
    Felhangzott szüntelen.
    A férfi nézte és ámulva szólt:
    – Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
    Én így nem ismerem!

    Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
    Leült mellé és súgva magyarázta,
    Hogy “mi a szerelem?”
    Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
    Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
    – Igy sose bánt velem!

    Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
    Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
    Magányos estvelen, – – –
    Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
    Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
    Rámosolyogni sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Pezsgő dal

    Fehér galagonya, – beh virágos!
    Semmi közöm a szomorúsághoz!
    Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa –
    Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.

    Tudod-e, hogy letépem a húrod,
    Ha még azt a keserveset húzod?
    Beteg tán a hegedűszerszámod,
    Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.

    Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
    Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
    Boros fővel is odajutsz máma,
    Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.

    Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
    Meg találnak haragunni érte…
    Legelőször a színéből porba öntsetek le.
    – Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!

    Forrás: www.eternus.hu / Kaffka Margit: Pezsgő dal

  • Kaffka Margit: A te színed előtt

    Az én két fáradt asszonykezem
    Hogy milyen lágy, amikor simogat,
    Mily enyhén tárul, amikor ad,
    Terajtad ösmerte meg.
    – Köszönöm neked a két kezemet!

    Szemem, a bágyadt, bús tükröző
    (Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
    És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
    Betlehemcsillag, égi vezér…
    – Áldjon meg Isten a két szememér!

    Mindig azt hittem: rút vagyok,
    Csak durva vágyra hangoló,
    Szívet bájolni nem tudó.
    – Te megszerettél, – s rámigézted
    Ezt a halk, esteli szépséget.

    Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
    Kevert, pocsékló, fél, törött!…
    – Most a multam is rendbejött,
    Ahogy tenéked elmeséltem. –
    Mert láttad sorsom: megszerettem.

    Nemes, szent csordultig-hited
    Aranykelyhét felém kínáltad,
    Szerelmed grálborát ajánltad.
    Most már, míg élek, szent leszek!
    Felmagasztaltál; fent leszek;
    Mindig „te színed előtt” járva…
    Ó hála, hála, hála, hála!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Madársors

    Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
    Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
    Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
    Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
    Vándortársaimtól messze elmaradva;
    Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
    Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
    Hogy is találkoztam akkor én veled?…

    Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
    Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
    Kinyújtott kezedbe dermedten csapódtam,
    A lehelletedre ébredtem fel én.
    Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
    Melengettél forró szíveden, – tudod?
    Házatok békéje a szívembe áradt;
    „Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.

    Óh, de azóta már vége van a télnek,
    Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
    És a lombok újra suttognak, beszélnek.
    Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
    Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
    Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
    Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azért ne légy!
    Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Vallomás

    Habos párnákon vívódik egy asszony.
    Szemére halkan, reszketőn suhan
    A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
    Virraszt a férfi sápadt komoran.

    Már alighogy zihál,
    A szívverése halkabb lesz, eláll.
    A végső percben megmozdul az ajka,
    Vonagló szókban, töredezve, rajta
    Egy élet kínja, vádja ott remeg:
    „Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
    Valaki egyszer szívem összetörte,
    Elhagyva, árván jártam a világon.
    Te akkor boldogságot kértél tőlem,
    Én hittem, hogy a békét megtalálom…”

    De ezt a hangot fül nem hallja már,
    Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
    A szók értelme elhal születetlen…
    S hűlő kezére ráborul a férj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: Lót asszonya

    Én sokszor néztem hátra és előre.
    Szemeim, e szörnyű szemek,
    Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást;
    Dolgok színén visszájuk átütött s a szón a célzat,
    És lovagi vért alól a lóláb kitűnt. –
    – Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én, szegény. –
    Azontúl hiába takartam el már az arcom,
    Hasztalan futottam hűs, puszta mezők felé,
    Mindent láttam. Elért a tűz-eső
    És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

    Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
    Páncélt adott reám, jegeset, fehéret.
    (Elvesztem volna nélküle rég! – )
    Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
    Tisztát, keserűt, kristálykeményet.
    Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
    – Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
    Bálványként állok őrt az útfelen merőn.
    S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

    Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók.
    Hosszúhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
    Moáb és Hámmon jövendő anyái tán. Jöhetnek.
    – Elhagyott kerteimbe sietnek dalolva szegények,
    S a ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot
    Ahol koszorúm lehullt. De bölcsebbek tán e szüzek, –
    – – – Most már én, – kőszobor, – állok!
    Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók,
    Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
    Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

    Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
    – Most másra hullnak a szent szók és másnál vannak a percek. –
    … S a régi, Sarlós Boszorkány ott úszik az égen, – a hold.
    Ugyanaz a hold, – ki tanúja volt.
    Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
    És látta sebesült szívem – és látta leplezett szívét.
    – Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még és szagosak a tavaszi kertek!
    De itt kénköves esők vertek, – itt minden hamu és üszök. – – – –
    Mindegy. Már magosan állok! – Majd szívemig átkövülök.
    És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Vihar előtt

    Eredj hát, hogy ne lássalak soha!
    Fellegbúvó csillag majd elvezet.
    Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!
    Ne várnál mégis?… Nem, nem! Csak eredj!
    Míg nálam itt időztél, más tanyákon
    Mulasztottál más, édes perceket,
    Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!
    Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!

    Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!
    Pejkó, nyugodj! – Mit akar ez az állat?
    Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!
    Mér tudna jobban emlékezni nálad?
    Ez dörgés! Menten elered a zápor,
    És hogy jutsz át, ha a patak megárad?…
    Az ablakom majd utadra világol,
    Csak menj!… Ne hidd, hogy meghalok utánad!

    Forrás: Lélektől lélekig