Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!
1937
Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!
1937
Négy szép holló talpig gyászba
rá szállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
Szól a telefon, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt
szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.
Mit mondjak most? Hogy ég veled?
Hogy rég megölt a képzelet?
Még nő szép szakállad s hajad.
Fölmondjuk sok szép versedet.
Mosdatnak most. Anyád sirat
s társadtól jön egy sírirat.
1937. ápr. 5.
A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.
Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
Téged már csak a féreg fal, szeret,
mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
Testvérünk voltál és lettél apánk.
Gyémánt szavaid nem méred karáton –
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.
Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.
Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.
1936. nov. eleje
– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba’
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyüjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.
Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épit, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, –
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, mert élet és örök.
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosat
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérző eskű szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok – mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tetőtől-talpig megmosdatva
s mégis bűntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
ő, aki a végső szerepből kiölt –
s lám nem dőlt össze a színház, az lett
magint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de aki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom – egy elfáradt szárazvillám
vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak!
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, őrült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyranőtt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat –
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemen át!
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem,
áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak
másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani,
ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és
épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a
pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,
hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
1924 ősze
Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
Ez nekem még keserűbb!
Régi sorsa magyaroknak a bánat,
E nélkül már tán élni sem tudnának,
Ha már így van, ébredj föl vén barátom,
Hadd busúljunk legalább a nótádon,
Hadd busúljunk nótádon!
Cudar nemzet biz a magyar, hiába,
Nem igen néz se’ előre, se’ hátra,
Elfeledte, ami történt ezelőtt,
A jövő meg? bánja is ez a jövőt.
Bánja is ez a jövőt!
Egyszer ember csak a magyar, mikor a
Fülét, szivét megtölti a muzsika,
Könnybe lábbad a két szeme olyankor,
Eszébe jut a siralmas hajdankor,
A siralmas hajdankor.
Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
Kiket ott a török fegyver levágott;
Ha őket eltemették vón rendesen,
Húszezer sír állna ottan egy helyen,
Húszezer sír egy helyen!
És mikor már kibusúltuk magunkat,
Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
És ha akkor ott volna az ellenség,
Ha mégannyi volna is mind elesnék,
Mind egy szálig elesnék!
Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
Hogy telik még mitőlünk is nagy munka,
Hogy kivirít még a magyar nép fája,
S lombjait majd isten, ember csodálja,
Isten, ember csodálja! –
Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
Olyan istenigazában tudtad te,
Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
A magyarnak a szive.
Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
Pedig veled ötven évet mulattunk,
Gyere vissza, áldom azt az istened,
Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet,
Kezdd el azt az ötvenet! – –
Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
Megjelent, de csak addig volt idefent,
Mig kezével hajlékára mutatott…
Mi van benne? hegedű és koldusbot,
Hegedű és koldusbot!
Pest, 1848. január 29.