Kategória: Költők művészekről

  • Pilinszky János: József Attila

    Katonája a mindenségnek,
    bakája a nyomoruságnak,
    teszünk azzal valamit is,
    hogy a füvek zöldellő erejébe
    visszahelyezzük a halottat?

  • Pilinszky János: Piéta

    Ferenczy Béninek

    Cserbenhagyott tulajdon tested,
    a rádzúduló tetemet
    már nem bírták és szakadozva
    elengedték az idegek.

    Mint ágaskodó riadt csorda,
    ha pusztulásba kergetik,
    fenyegetőn utadat állták
    visszahőkőlt érzékeid.

    Már csak az eszeveszett csókok
    vak folyosóin vágta át
    egy-egy menekvő szívverésed
    a halott szívéig magát.

    Nem érdemelhetett kegyelmet,
    mint elvaduló idegent,
    le kellett csontjaidról marjad
    lázadozó elevened,

    hogy méltó lehess a halálhoz,
    ki öledben fészket rakott.
    Időtlen gyásszá csupaszodtál.
    S ő harmadnap föltámadott.

  • Pilinszky János: In memoriam N.N.

    In memoriam N. N.

    Te férfiaknál férfiabb,
    te bátraknál is bátrabb,
    legalább szégyelted magad
    megadni a halálnak?
    Az esztelenűl gyönyörű
    és kőszivüre égett,
    hogy roppant meg a súly alatt
    gyönyörű szüzességed?

    Valamikor, te nyomorúlt,
    még hitted a szerelmet!
    Most élősdiek seregét
    etetheti a tested.
    Kit nem vigasztalt senki se,
    most betömi a szádat,
    a magányosan zokogót
    a tömeges gyalázat.

    Elterülve a többiek
    földes-agyagos ágyán,
    közösködőn és mocskosan,
    velőtrázón paráznán
    soha se lettél volna több,
    mint férgek között féreg?
    S nem csupán itt, a föld alatt
    veszett el vad szemérmed?

    Te életfogytig lázadó,
    valóban ennyi volnál,
    nem több a csontig élvező,
    levetkező halottnál?
    Saját végeddel kérdelek:
    a gőggel égő évek,
    az olthatatlan büszkeség,
    ha végül úgy se véd meg,

    az egész életünk mit ér?
    Szólj, rovarok arája,
    ha öröklétre születünk,
    mért halunk meg hiába?

  • Radnóti Miklós: Nem bírta hát…

    Dési Huber István emlékére

    Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
    a multat és e bomlott éveken
    virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
    nem bírta más, csupán az értelem,
    s az bírta volna még. De megszökött a test,
    szived megállt, a festék megmeredt,
    üres maradt a karton és a vászon,
    kezed nem méláz már a lap felett;
    árván maradt világod és világunk,
    sötéten színes, fölmért s tág világ;
    bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
    s a dési templom és a dési fák.

    A sorsod ellenére voltál mester
    és példakép. Hivő, igaz, okos;
    a munkáló idő emel ma már;
    hiába omlik rád sír földje most,
    a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
    csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
    hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
    de megtanul majd s többé nem felejt el.

    S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
    a külvárost, a tájat, társait;
    mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
    vagy tűzfalat, mert minden arra int:
    „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
    ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
    hordozd szivedben. Éld e rossz világot
    és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
    hogy más legyen.”

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941

  • Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

    Bálint György emlékére
    Töredék

    Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
    hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
    Félsorokat róttam.
          Másról, másról igyekeztem
    írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
    rámszól: róla beszélj.
          És felriadok, de a hang már
    hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

    Eltüntél.
          S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                Az erdőn
    újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
    fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

    Élsz-e, ki tudja?
          Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
    hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
    S nem tudnak semmit.
                De te élsz? csak megsebesültél?

    Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
    illat vagy magad is?
          Már szálldos a hó a mezőkön.
    Eltünt, – koppan a hír.
          És dobban, dermed a szív bent.

    Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
    reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
    régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
    mint a halottakét –
          Mégsem tudok írni ma rólad!

    1943

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937

  • Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára

    Négy szép holló talpig gyászba
    rá szállt a két cserefára.
    Tövig égtek a villámok,
    ragyog újra a magasság,
    leng a fény a lomb közt, mint a
    kaszák, mikor fölakasztják.

    Ősszel aztán a két vén fa
    bronzba önti lenn a hantot;
    jönnek majd és megcsodálják,
    mint egy ledöndült harangot.

    Farkas üvölt, öltözködnek
    a hollók majd patyolatba;
    csillagot tart ölelőleg
    karjaiban a két nagy fa.

    Kívánhat-é ember többet:
    derékaljnak szülőföldet
    s két cserefa tömött árnyát
    szemfedőnek.

  • József Attila: MEGHALT JUHÁSZ GYULA

    Szól a telefon, fáj a hír,
    hogy megölted magad, barátom,
    hogy konokul fekszel az ágyon.
    A bolondok között se bírt

    szíved a sorssal. Sehol írt
    nem leltél arra, hogy ne fájjon
    a képzelt kín e földi tájon,
    mely békén nyitja, lám, a sírt.

    Mit mondjak most? Hogy ég veled?
    Hogy rég megölt a képzelet?
    Még nő szép szakállad s hajad.

    Fölmondjuk sok szép versedet.
    Mosdatnak most. Anyád sirat
    s társadtól jön egy sírirat.

    1937. ápr. 5.


  • József Attila: KOSZTOLÁNYI

    A kínba még csak most fogunk, mi restek,
    de te már aláírtad művedet.

    Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
    Téged már csak a féreg fal, szeret,

    mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
    Testvérünk voltál és lettél apánk.

    Gyémánt szavaid nem méred karáton –
    nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

    Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
    ahogy letört a halál tégedet.

    Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
    mint tudja, ki halottat költöget.

    1936. nov. eleje