Kategória: Rövid prózai szövegek

rövid prózák

irodalmi jegyzetek

naplórészletek

esszérészletek

gondolati prózák

  • Tamási Áron: Ábel Amerikában

    (részlet)

    – Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.

    Lassan felálltam, és azt mondtam:

    – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ismeretlen szerző: A farkas és a rózsa

    Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.

    A farkas vette észre először.

    – Milyen szép! – gondolta. – Milyen kecses!

    Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

    – Milyen egyszerű! – mondta a páva. – Semmi szín, semmi különlegesség!

    – Közönséges! – rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű. – Hát hogy néz ez ki?

    „Mind ilyenek vagytok – gondolta a farkas a fák közül. – Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót.”

    A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

    – Ez meg micsoda? – fanyalgott a róka. – Semmi keresnivalója nincs itt.

    – Csúnya! – röfögte a vaddisznó. – És ráadásul útban van.

    A rózsa bánatosan lehajtotta a fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy harmatcsepp hullott a földre.

    „Hát nem látjátok, hogy fáj neki? – gondolta a farkas. – Miért kell bántani?”

    – Nem szeretem a virágot! – dörmögte a medve. – Tépjük ki!

    Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

    – Nézzétek! – bömbölte, és magasba tartotta a mancsát. – Megszúrt!

    – Szóval még veszélyes is! – jegyezte meg a róka. – Ki kell irtani!

    A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.

    A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.

    „Elpusztították, csak azért, mert más volt, mint ők!”

    Megvárta, amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, és gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.

    Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.

    – Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál…

    Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ott maradt a földben, a rózsa mellett.

    Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek.

    A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először sírni kezdett.

    Ismeretlen szerző

  • Csorba Győző: Rommá dúlja

    Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

    Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

    Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ily módon éltesse.

    A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

    Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

    Ha így tudna kifogyni belőlem!

    Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

    És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Utószó

    Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.

    De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek – hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal – nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

    Mene, tekel, ufarsin – megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.

    – Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat – mondtad.

    Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat.

    – Elég lesz a halálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Tapasztaltad-e már…

    Tapasztaltad-e már, hogy ami könnyű, erőfeszítés nélkül véghezvihető számodra, az nem igazi értéke sorsodnak, mert már tudod. Átélted. Nem tanulsz újat belőle. Hajlandó vagy már elfogadni azt, hogy ami nehéz, fájdalmas erőfeszítéseket kíván, egyedül attól nőnek lelki izmaid?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tatiosz: Tartalékok

    Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.

    Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

    A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk.

    A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.

    Mindenből kettőnk legyen.

    Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

    (Részletek Tatiosz A szeretet kézikönyve című művéből.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bernáth Zsolt: Törékeny

    —adni és kapni tudásról

    A világ legegyszerűbb dolga, mondhatnánk, és ha belegondolunk, az is. A boldogság egyik titka is lehetne, ez esetben azonban már eltűnődhetnénk, biztos, hogy ez ilyen egyszerű?

    Adni és kapni.

    Aki erre a kettőre képes, az soha nem marad egyedül a világban, mondta egy kedves barátom. Csak az van magányra kárhoztatva, aki nem túl már adni, kapni akar csupán, és gyűlölködik, mert nem kap semmit. Aki adni akar, az mindig talál valakit, akinek adhat.

    Sokunknak meg van tiltva, hogy kapjunk, hogy elfogadjunk. Vannak, akik büszkék arra, hogy soha nem kérnek senkitől semmit.

    Bizonyára ez a jelmondata a hajléktalanok többségének. Mert akit már nem fogad be senki, az végleg elrontott valamit az életében. És aki nem akarja, hogy befogadják, aki nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, annak is ideje elgondolkodni, hogy bevált-e az ezeréves recept, miszerint nem szabad megbízni senkiben, és az emberek rosszindulatúak. Segítséget kérni pedig nem szégyen, nem tesz kisebbé, sem gyengébbé.

    Kapni a világ legkönnyebb dolga, vélhetnénk, pedig dehogyis az. Csak azt fogadjuk el, ami tetszik, holott a világ minden percben megajándékoz minket valamivel, csak éppen ajándékainak csomagolása nem mindig tetszetős. A sors megrázza létünk alapjait, kimozdít vélt biztonságunkból, letaszít a szakadék mélyére, hogy aztán megerősödve főnixmadárként emelkedjünk fel, és váljunk új emberré.

    Ajándék ez valóban az, de könnyű mindezt tudomásul venni egy kényelmes fotelben ülve. Sokkal nehezebb őszinte köszönetet mondani, amikor csőstül szakad ránk a baj, a nem várt események, és csak kapkodjuk fejünket, ez most miért? Mi tanulnivalóm van ebből, és vajon hová vezet ez a katasztrófa? Pedig minden út csak egyfelé vezethet: a bölcsesség felé, mondta egy mai tanító. Mégsem olyan könnyű elfogadni.

    Adni még nehezebb.

    Bezárkózunk, óvjuk értékeinket, szeretteinket, pedig csupán azt veszíthetjük el, amire már nincs is szükségünk. Lehet ez a vagyonunk, szeretteink, és igen, akár az életünk is.

    A sors visszaveszi azt, ami már csak teher, akár bevalljuk magunknak, akár nem.

    Az sem elhanyagolandó törvénye az univerzumnak, hogy azt kapod, amit adsz. Ha az adásra állítod be az életed, észre fogod venni, hogy a világnak, az embereknek szüksége van rád, az adományaidra.

    Veled teljes a kép, te illeszted az utolsó darabkát az Egyetemes Rendbe.

    Ezt ne felejtsd el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Seneca: Az életről

    „Nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élik le az életüket úgy, hogy csak az élet eszközeit keresik. Vedd szemügyre az egyént, és vizsgáld meg az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben? – kérdezed. Végtelen sok. Hiszen nem él, aki így él – csak élni készülődik. Mindent elmulaszt. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen: az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész. Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Részlet

    „… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.

    Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

    – Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
    illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
    jöttödet lesi az ösvény…
    jöjj, siess…!

    Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.

    Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.

    Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

    Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.

    És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.

    Így.

    Most aludj jól, a mese véget ért.

    A fák is alszanak már odakint.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alkyoni Papadaki: A Hold színe

    „- Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

    • Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
    • Az álmoknak is van színe?
    • Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
    • Milyen színű az öröm?
    • Fényes, kis barátom.
    • És a magány?
    • A magány az ibolya színét viseli.
    • Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

    A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

    • És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
    • Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa.
    • Na és a szerelem?
    • A szerelem színe a telihold.
    • Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.

    Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”

    Forrás: Lélektől lélekig