https://verskucko.com

Kategória: Rövid prózai szövegek

rövid prózák

irodalmi jegyzetek

naplórészletek

esszérészletek

gondolati prózák

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (részlet)

    „A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.

    – Isten veled – mondta a virágnak.

    A virág azonban nem felelt.

    – Isten veled – ismételte.

    A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.

    – Ostoba voltam – mondta végül a kis hercegnek. – Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.

    A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.

    Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.

    – Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni… Hagyd békén azt a burát. Nem kell.

    – De a szél…

    – Egyáltalán nem vagyok olyan náthás… Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.

    – De az állatok…

    – Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.

    És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.

    – Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan – tette hozzá. – Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

    Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rabindranáth Tagore: Senki sem él örökké…

    Senki sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig.
    Tartsd ezt eszedben és örülj.
    Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
    Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
    A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
    Az élet napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
    A szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Sietünk leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
    Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
    Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
    Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
    Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
    Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
    A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
    Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
    De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
    Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

    Fordította: Áprily Lajos
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy János: Monológ

    látod, telnek az évek, de mintha az idők kezdete óta egymásban élnénk, csodás életeink párhuzamos átszállóhelyei között, az alkonyati égboltra boruló csillagok között, most fogom kezed, bennünk hallgat a csend, nem vonít ez a földi élet minden villanása, testünk csak fény, csak ruha ezen a vázon, egybeforrt lélek ez, most felnyúlsz hajadhoz, mozdulatodban a lágyság, maga a mozdulat, így maradsz, én büszkén csodállak minden pillanatban, rád terítem a csendet, puhán, óvatosan, hogy meg ne sértsen, simogasson, szerelem valamikortól valameddig, talán csak a felhők értik ezt, a csodás fák, a leomló avar így az őszben, lábunk előtt a folyó mely örök és időtlen, s évek telnek évre, de mi megmaradtunk, ágyéktól ágyig, szakadékig, a vágy viharában gyalogosan, ránk esteledik, tollam végéről lecseppennek a szavak, pacát ejtenek a fehér papírlapon, apró, táncoló betűk árulkodnak rólam, az ajtók már kinyitva, csikordul a kiskapu az útra melyre járunk, kápolnáink csendjébe vonulva meditálunk, csonkig égnek a gyertyák, lobognak értünk holnapra, újabb s újabb napokra, s utazunk másvilágok naprendszere felé, hisz már régen nem kellenek a szavak, tegnapok, holnapok ölelkeznek bennünk, tárt karokkal vár a végtelen szárnyalás, hisz ismerjük a múltat, az utat, átsző bennünket a végtelen képzelet

    a csontokat kiforgatja már föld, jövőnket a múltunkhoz kötötték, önmagát sem találja ez a letisztult hang bennünk, ahogy visszatalálunk egymáshoz, Istenhez, a hangok felemelkednek, egy sikoltás a csak a néma közönség felé, a szavakon túli érzések felé, a beteljesedés felé, érzéseink éhesek, oly gyakran nyújtották át hamis próféták a mesterséget, majd magunkra hagytak, ahogy a dolgok mélyére hatolunk, szavak, amelyek eggyé tesznek, várok tehát, hogy tudjam a feszült csendben újra élni mindent, hisz megszülettél, erre a földre, tanulni, mindenáron

    valami mélyen, nagyon mélyen, a gyermeki lét, a kettévágott élet, a remény tartományai

    megtaláltuk a szavakat,
    álmaink homokjába írva,
    vittük az álmot messze
    egyre csak beljebb,
    miközben a télhez fehéredünk,

    s földre rogyunk, szerelmünk
    asztalára terítve minden,
    se én, se te,
    egy világ vagyunk mindörökre,

    járni tanítjuk az időt
    mely taszít ide-oda,
    sötét szavakkal szólunk
    minden éjszakánkon,

    szelekben, harcokban,
    állunk a nappal mint tövissel
    a rózsa, és ahogy lebukom a
    mélybe érted,

    kapuk nyílnak, de te nem menekülsz,
    egymásban lakunk, hazatérünk,
    voltunk s vagyunk,

    szenteld meg ezt az órát,
    viseljük csendben magunkban
    a fényt, hogy kezeink átöleljék
    egymást

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Napló

    „Állandó csodák között élek. Milyen vak vagyok néha, hogy nem látom ezt, nem érzékelem! Csodák, minden pillanatban, az összefüggések csodái, az ismétlődés csodái, a rendezés csodái…tárgyak, emberek, helyzetek oly csodálatosan tartoznak hozzám, s néha én magam oly csodás rend és rendszer szerint tartozom mindenhez!

    Csoda, minden csoda.

    De van egy pillanat, a csodán belül, ahol – így tetszik – Isten egyedül hagy, reám bízza, hogy döntsek. Ez az én felelősségem pillanata. Ez a felelősség tölti meg tragikus értelemmel az emberi életet.”

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Weöres Sándor: A sors

    Cserélnél-e sorsot valakivel?

    Szeretnél gazdag lenni? A milliárdossal elcserélnéd vagyonodat, de nem a sorsodat. Szeretnél népboldogító lenni? A királlyal vagy népvezérrel elcserélnéd hatalmadat, de nem a sorsodat. Szeretnél szent lenni? A szenttel elcserélnéd fejlettségi állapotodat, de nem a sorsodat.

    Mindenki csak a saját sorsát bírja elviselni; a másé alatt összeesne. A sors mindenkinek az egyedül megfelelő táplálékot nyújtja; de aki nem tud minden zamatot egyformán kedvelni, az egyik ételt elégedetten csámcsogja, másiktól émelyeg; s egyik ételt azért emészti nehezen, mert mohón habzsolja, másikat azért, mert kiköpni kívánná.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – A róka

    Akkor jelent meg a róka.

    – Jó napot! – mondta a róka.

    – Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

    – Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

    – Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy…

    – Én vagyok a róka – mondta a róka.

    – Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…

    – Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.

    – Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

    – Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

    – Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

    – Kapcsolatokat teremteni?

    – Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

    – Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

    – Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…

    – Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

    A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

    – Egy másik bolygón?

    – Igen.

    – Vannak azon a bolygón vadászok?

    – Nincsenek.

    – Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

    – Nincsenek.

    – Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

    A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

    – Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

    – Kész örömest – mondta a kis herceg –, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

    – Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

    – Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.

    – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

    Másnap visszajött a kis herceg.

    – Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

    – Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

    – Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

    Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

    – Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

    – Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

    – De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

    A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

    – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

    A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

    – Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

    Azzal visszament a rókához.

    – Isten veled – mondta.

    – Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

    – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

    – Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

    – Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Xiao Zan: A jó embert könnyű bántani

    A falu szélén, az út melletti templomban fából faragott istenség szobra állt. Egy járókelőnek vizesárok keresztezte az útját, elcipelte a szobrot, hídként átvetette az árkon, és keresztülment rajta. Másik járókelő megsajnálta az istenséget, visszavitte a helyére, ám a képmás megharagudott, mert ez az ember nem mutatott be áldozatot neki. Megátkozta, hogy fájduljon meg a feje.

    Az alvilági szellemek elképedtek.

    – Büntetlenül elengedted, aki átgázolt rajtad, megátkoztad, aki segített. Miért?

    – Hát nem értitek? – kérdezte az istenség. – A jó embert könnyebb bántani.

    Fordította: Striker Judit


  • Fekete István: Szeretem a ködöt

    Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

    Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

    A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik – néha már nyáron –, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Frigyes: Ki kérdezett?

    – Ki kérdezett?

    Tréfálva szólt rám valaki, mikor beszélni kezdtem – idejövet, az utcán láttam valamit, és eszembe jutott, hányszor volt ez már így és mindig hiába… pedig milyen egyszerű a dolog! Nekem mindig az volt az érzésem, hogy csak akkor kellene…

    – Ki kérdezett?

    Így szakított félbe tréfából valaki: de én meghökkentem, és komolyan elhallgattam, és nem tudtam folytatni. Mi történt velem? Aztán nógattak, hogy hát mit akartam mondani, hiába… egyszerre nevetségessé és értelmetlen ostobasággá vált az egész.

    Sokszor vagyunk így mondásokkal Évtizedeken át mondjuk „jó napot!” és „ajánlom magamat” és „egészségére” és „van szerencsém” – és egyszer, évtizedek múlva, odafigyelünk, hogy mit jelent a szó – s hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

    – Ki kérdezett?

    Igaz is – ki kérdezett engem? Hogy van az, hogy erre még sohase gondoltam? Soha senki se kérdezett. Írtam és beszéltem és ágáltam s hadakoztam – véleményem volt erről, meg amarról – szóltam életről, halálról, szerelemről, költészetről, magamról, gyerekről és asszonyról és cserebogárról… ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele. Feladványokat oldottam, csomókat vágtam ketté, erőlködtem, hogy közelebb jöjjek kezdethez és véghez, a két pólushoz, hol még nem járt sarkutazó…

    De ki kérdezett?

    Nem mondom, jártak nálam is körkérdésekkel, ankétokkal, hogy mi a véleményem a divatról és hol ebédeltem legjobban. De ezeket elhárítottam, kitérő választ adtam, nem volt mit mondanom.

    Legtalálóbb válaszaim – most veszem észre – el nem hangzott kérdésekre zengtek fel: miért csodálkozom hát a süket csöndben, hogy senki nem siet el vele – legjobb tanácsaim annak szóltak, aki már elpusztult tulajdon hibájából – miért csodálkozom hát, hogy senki nem követte?

    Ki kérdezett?

    Én megmondtam mindent előre – én láttam a fenyegető veszedelmet –, láttam a sötét felhőt, s tudtam a villámról, ami lecsap. Láttam őket születni s rohanni haláluk felé – láttam a bűnt, s megmondtam előre: ne így, ne ezt, átok és gyalázat lesz belőle. Nevén neveztem a vackort s az ízes gyümölcsöt – megmondtam, mi van belül –, miért nem válogattak hát, ahogy mutattam? Voltam helyettük a csatorna szennyében nyakig – és csattogott légcsavarom a tiszta felhők közt, helyettük –, és elmondtam, mit láttam amott, mit gyötrődtem emitt, milyen a bűzös aljasság íze s milyen az illatos napsugáré – hát akkor miért hemzseg még mindig a pocsolya boldogtalanok lelkétől s miért magányosak a havas hegyormok? Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

    Én minderre megfeleltem – de ki kérdezett?

    Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa – és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja –, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

    De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

    Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant… ki kérdezett?

    Ember, aki tudod – ember, aki láttad –, ember, aki nézted, figyelted, élted – tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett –, ordítottál, hogy közeledik – ki kérdezett?

    Megváltó Atyaisten – aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni –, ki kérdezett?

    Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Tündöklő föld

    Az ezeregyéjszaka meséje sem lehet ennél különb.

    Tűz és ezüst. A vén hegyek rózsaszínű felhőket pipálnak. S hogy ring a fény! S ó, mily remek a pásztorok subája s kezükben a jelvény: a horgos görbe bot. A lángoló mezőn egy paraszt ballag által és avott ruháján aranyként szikrázik a fény; tornyok tetején, ablak üvegén vibrál a fény keze és rubin tűkkel játszik és pesznye bodzafából is csodafát varázsol. És így tovább: lángorkánban a cserfaág. A nap most király és kegyétől fénylik a szép, bús nagy világ, egy tüzes lángcseppet most a pince is harácsol. Aztán a király megindul – s ó, mily csoda! – Megnő a fák árnyékostora s bodzafa lesz a csodafából újra megint… A jegenyék ujja lengve int s meghátrálnak a fényfalanxok; zűrzavar lesz a nagy színpadon s a futó király lehunyja nagy forró szemét. Álmára szent csöndes zenét perget az est halk gitárja. Aztán csönd lesz. Lehull a díszlet és lezárul a nappal nagy szimfóniája.

    Forrás: Lélektől lélekig