INDIÁN MORÁL
A békepipával is jól fejbe lehet verni felebarátodat.
Balla D. Károly
Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának
Hazányi úton kövekre hágok,
pázsiton siklom mezítelen lábbal,
előttem lankák, mögöttem hágók,
vizeken járok vízhatlan ruhában;
homokba lépek furcsa ábrákat,
ha messze indít a hazai táj –
eső sem esett, mindenem száraz,
de cipőmre vastagon tapad a sár.
Márványon siklom már észrevétlen,
cserepek törnek alattam szét,
betonon kopog végig a léptem,
kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
bádogot érek: mennydörgés ropog –
így űzetnék messzire: már szinte fáj.
Ha elmegyek, senki sem háborog –
de cipőmre vastagon tapad a sár.
Járhatok hóban, léphetek jégre,
vicsorog lábam alatt az érc,
tehetem talpam hullott levélre,
sebező vasszögek tövise sért;
lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
hihetem, hogy ígéret földje vár,
hol nem lennék őshonos idegen –
de cipőmre vastagon tapad a sár.
AJÁNLÁS
Unhatod, Bátyám, unos járásom,
bár mindenféle útra hágok:
járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
hullhatnak elém rózsavirágok,
legyen a padlóm bár alabástrom,
léphetek ezüstön, ébenfán akár,
vagy táncot ropjak vérző parázson –
a cipőmre vastagon tapad a sár.
Forrás: Lélektől lélekig
A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
az értelmét veszítő égi szózat.
Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
felelni most milyen kérdésre kéne,
és volt-e itt kérdés egyáltalán?
Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék
felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
s a zajtalan idő, ahogy befon
a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
magányok égetése. Léghiány.
És hallgatás fehér keretben – táj.
Forrás: Lélektől lélekig
Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral
A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –
hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. – –
Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,
mikor egy angyal száll a kert felett? – –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
(Álmából felriad leányom, Csönge.)
Forrás: Lélektől lélekig
Halott madár a vízre szálló álom
és átkok burka minden sebre égő ír,
hajó feneklik meg a bújt korallon,
akár egy lékelt és lehorgonyzott manír.
Még körbe jár a hasztalan idő, amíg
csak varja ül a szélnek kókadt fákon,
de készülődik és elérhet hajnalig
a kín, ha érte küld hajókat Kháron.
Harangot önt a csend, vitorla szárad –
és így marad a röptös vágy magára.
Egy kósza fényt, egy csillagot talál-e,
ha meg se csobban már a partot érő est –
vagy jobb, ha tudja: nincs több „navigare”,
halott madárral nincsen több „necesse est”.
Forrás: Lélektől lélekig
Ritkán születik jó vers,
ha a költő legelőször
a nevét írja az üres papírra.
Forrás: Lélektől lélekig
(egy későbbi regényhez)
Oresztész tudta,
hogy Elektra eljön hozzá.
Nem tudta, mikor,
azt sem, miről ismeri majd fel,
Oresztész mégis tudta:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira tudta, mint érezte.
Hol ébrednek benne ezek a jelzések,
mely ösztönök súgják oly állhatatosan
– nem sejtette,
de Oresztész érezte:
Elektra eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy Elektra jön el hozzá
hiszen azt sem tudta,
hogy Elektra létezik;
inkább csak azt érezte,
hogy Valaki eljön hozzá.
Oresztész érezte,
hogy valaki eljön hozzá.
Talán nem is annyira azt érezte,
hogy épp hozzá jön el ez a valaki,
esetleg máshoz,
de hogy Valakihez eljön
– ez az érzése éles volt.
Oresztész érezte,
hogy valaki valakihez eljön.
Nem is biztos,
hogy épp Oresztész érezte ezt,
lehet, hogy más.
De hogy Valaki érezte, az bizonyos:
valaki érezte, hogy valaki valakihez eljön.
Mégis:
Amikor Elektra megérkezett,
Oresztész biztos volt benne: ő az,
akiről mindig is tudta,
hogy eljön hozzá.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha már kifordítod,
legalább ne csapj közben
ekkora szelet vele!
Forrás: Lélektől lélekig