https://verskucko.com

Kategória: Bertók László

  • Bertók László: Az angyal fölszólalása

    Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére

    Itt megállj! ide nem szól
    igazolvány, itt a csontokat
    homok födi, nyílnak-csukódnak,
    ha átmégy rajtuk, nincsenek,
    ha megfognád őket,
    itt ribanckodás a lét,
    a mozdulat a fény minden színét
    kihasítja belőled, ha maradsz,
    itt a szó, mint a sokk,
    fölépíti benned a hülyét,
    és vigyorogsz, nehogy a föld
    lecsússzon válladról, ha fordul,
    itt a fejed is láb lesz, szaladsz,
    hogy a kerítés másik oldalára
    írhasd: szabad vagyok,
    itt a félelem
    borostyánba zárt kígyó,
    csúszkál szíved fölött, és
    rámutatnak, ha elfelejted,
    itt a szerkezet, mint a rend modellje
    foglal magába,
    s ha kételkednél, megcsikordul,
    itt lejt a pálya,
    nehézkedés visz mindent
    egy táguló völgy garatjába,
    itt nem lehetsz az, aki vagy,
    mert mindenkin álca,
    innen ne a farsangi bálba,
    hanem hátra, hátra,
    a barom orrába feszített
    karikába,
    bele a megtartó magányba,
    passzusok alá, csontok alá,
    a halál alá, te gyáva,
    ha emlékszel még az irányra,
    s elhiszed, hogy nem vagy
    örökre bezárva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Te, Nap,

    guruló arany-gombolyag,
    sose fogy el a sugarad?
    Tekerődzik vak bolygóidra,
    macskaszem-fényű csillag húzza,
    s te ontod, mintha millió rokka,
    fonógép fonná szüntelen.

    Tudom, nem kelsz te fel sosem,
    mert le sem nyugszol, örökmozgó.
    Begurulsz reggel keleten,
    kigurulsz este nyugaton,
    nem kísér végig utadon,
    csupán egy tábla napraforgó.

    Mégis naponta kihalászod
    sötét öbléből a világot,
    s húzod, magaddal nem törődve,
    megszállottan, mindig előre.

    Hadd legyél te is példaképem
    örökös tevékenységben,
    másokért vállalt szolgálatban,
    te magabiztosan szerény,
    te mindenütt jelenvaló,
    nagyapám az örök anyagban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Sírni szeretnénk, mint az emberek

    Majd megjöttök, hogy melegedjetek,
    levetitek a fagyos maskarát,
    nem firtatjátok többé, ki a szebb,
    ki a gonoszabb, ki az ostobább,

    a legnagyobb bűnös is megbocsát,
    és nem érti, hogy mitől van meleg,
    állati szag tölti be a szobát,
    sírni szeretnénk, mint az emberek,

    majd megtaláljuk, ami elveszett,
    mert mindenki elveszti önmagát,
    végtelenben dobogó egyszeregy,
    folyamatos lesz megint a világ,

    majd nézzük egymást, mint a katonák,
    akik túlélték, amit nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Az elveszek, az összeköt

    Az illesztések, a közök,
    a mihez mi, az oda ne,
    a pontosan, a mód fölött,
    a mindenütt a közepe.

    A pillanat, a hogy bele,
    az összes itt, a soha több,
    a mégis a, a mit vele,
    a foghatatlan mindörök.

    A se helyet, a se időt,
    a hiánya, a deleje,
    a nem tudom, a működök,
    a jaj de jó, a sohase.

    A tépelődés ihlete,
    az elveszek, az összeköt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Időben, térben távolodni

    Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve
    maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.
    Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek
    (akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,
    röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?
    Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,
    szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,
    harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),
    ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel
    összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,
    kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi
    hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”
    létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de
    „elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog
    (úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a
    legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,
    mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a
    kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,
    csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?),
    az ollót (?), a madzag elöregedését (?),
    s véghezvinni (elkövetni), még ha előre vagy
    hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”
    vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért
    „létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,
    kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy
    madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.
    S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb
    széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.
    Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha
    fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,
    mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg
    végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen
    föl nem kell röppenned. Akkor is,
    csipogva-csattogva, támadásra készen csak a
    szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,
    riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,
    feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,
    bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,
    hanem az életről van szó, akkor képes vagy
    felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)
    akasztott horgon te tartod a mindenséget,
    hiába száll veled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Jóhiszemű vagy

    Jóhiszemű vagy,
    s lám, mint tökkelütöttet,
    megmosolyognak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Fölösleges

    Az idő, ha siettetni szeretnéd,
    lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
    eldönteni, hol állsz, kiterjed.
    Ha valaki hajnali fél négykor
    le-föl mászkál a házban, mintha
    az éjszaka széteső darabjait
    szedegetné össze számodra, akkor
    fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
    következő lépése vajon akkorát
    dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
    összes lépése valamiképpen
    benne lehet-e egyben-egyben,
    vagy csak te érzed úgy, miközben a
    következőre vársz. Ő bizonyára
    elfoglalja magát a működéssel, hogy
    belegyömöszölje, beletapossa a világot
    a láthatatlan, de bizonyíthatóan
    mindent elnyelő fekete lyukba,
    amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
    s nagyon kell ügyelnie, nehogy
    kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
    valami, s dehogy gondol arra, hogy te
    éppen róla gondolkozol, s a pokolba
    kívánod, mi több, egyre inkább
    rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
    lehetetlen pontosan behatárolni,
    melyik lakásból, s hogy lakásból
    hallod-e egyáltalán, vagy a
    lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
    kapualjból, netán a koponyád sötét
    boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
    ha fölkelsz, kezedbe fogod a
    zseblámpát és a sarokba állított
    furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
    megnézed a kaput, belehallgatsz az
    utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
    mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
    az érzékszerveiddel közösködő
    közvetlen valósággal, amely, lám, megint
    túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
    ha verekedned kell, s leütnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Udvara nő

    Végül csupán a betegek,
    becsapottak, árvák maradnak,
    körülülik az életet,
    mint ünnepre terített asztalt,

    kínálják egymást, kóstolgatnak,
    hinnének még, de nincs kinek,
    kivágódik néha egy ablak,
    végigfut rajtad a hideg,

    megkérdezik, mi van veled,
    s leülsz, mint akit beavattak,
    minden sebed lüktetni kezd,
    de azt válaszolod, hogy jól vagy,

    és udvara nő minden szónak,
    hogy elférjen a sok kereszt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bertók László: Boldogság-dal

    Eljön a napja, meglásd,
    tán észre sem veszed,
    csak sokkal szebben süt rád,
    csak mindenki szeret.

    Nem tudod, mitől van,
    egyszer csak énekelsz,
    s nevetsz, mert a dallam
    arról szól, hogy szeretsz.

    Sétafikálsz az utcán,
    s mindig jön egy barát,
    és ha a kedved fogytán,
    ő énekel tovább.

    Szomorú vagy, magad vagy,
    úgy érzed, ég a ház,
    egyszer csak kopogtatnak,
    s ott áll, akire vársz.

    A boldogság egy hajszál,
    egy szó, egy mozdulat,
    csak mozdulj meg, csak szólj már,
    csak el ne hagyd magad.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bertók László: Fölér a lélekig

    Ha kimerülnek tartalékai,
    vergődik a test a lélek szerint,
    szeretne megint hasonlítani,
    régi tükörbe vigyázva tekint.

    Titkos utakon furcsán megszalad,
    árnyékát méri, fölágaskodik,
    elképzel égig érő falakat,
    és szomorú, amikor hazudik.

    Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
    lopva nézi a villanykapcsolót,
    parányi csillagokban megakad,
    s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

    Példákat keres, s nem leli magát,
    hát az se, ez se, egy minta se jó,
    ha verset ír, a ríme nagykabát,
    de megijed, mert nem esik a hó.

    A lendület a kályháig viszi,
    ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
    s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
    hogy térdelve fölér a lélekig.

    Forrás: Lélektől lélekig