Az illesztések, a közök,
a mihez mi, az oda ne,
a pontosan, a mód fölött,
a mindenütt a közepe.
A pillanat, a hogy bele,
az összes itt, a soha több,
a mégis a, a mit vele,
a foghatatlan mindörök.
A se helyet, a se időt,
a hiánya, a deleje,
a nem tudom, a működök,
a jaj de jó, a sohase.
A tépelődés ihlete,
az elveszek, az összeköt.
Forrás: Lélektől lélekig
Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve
maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.
Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek
(akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,
röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?
Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,
szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,
harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),
ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel
összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,
kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi
hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”
létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de
„elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog
(úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a
legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,
mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a
kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,
csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?),
az ollót (?), a madzag elöregedését (?),
s véghezvinni (elkövetni), még ha előre vagy
hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”
vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért
„létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,
kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy
madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.
S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb
széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.
Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha
fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,
mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg
végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen
föl nem kell röppenned. Akkor is,
csipogva-csattogva, támadásra készen csak a
szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,
riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,
feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,
bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,
hanem az életről van szó, akkor képes vagy
felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)
akasztott horgon te tartod a mindenséget,
hiába száll veled.
Forrás: Lélektől lélekig
Jóhiszemű vagy,
s lám, mint tökkelütöttet,
megmosolyognak.
Forrás: Lélektől lélekig
Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Végül csupán a betegek,
becsapottak, árvák maradnak,
körülülik az életet,
mint ünnepre terített asztalt,
kínálják egymást, kóstolgatnak,
hinnének még, de nincs kinek,
kivágódik néha egy ablak,
végigfut rajtad a hideg,
megkérdezik, mi van veled,
s leülsz, mint akit beavattak,
minden sebed lüktetni kezd,
de azt válaszolod, hogy jól vagy,
és udvara nő minden szónak,
hogy elférjen a sok kereszt.
Forrás: Szeretem a verseket
Eljön a napja, meglásd,
tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád,
csak mindenki szeret.
Nem tudod, mitől van,
egyszer csak énekelsz,
s nevetsz, mert a dallam
arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán,
s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán,
ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy,
úgy érzed, ég a ház,
egyszer csak kopogtatnak,
s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál,
egy szó, egy mozdulat,
csak mozdulj meg, csak szólj már,
csak el ne hagyd magad.
Forrás: Szeretem a verseket
Ha kimerülnek tartalékai,
vergődik a test a lélek szerint,
szeretne megint hasonlítani,
régi tükörbe vigyázva tekint.
Titkos utakon furcsán megszalad,
árnyékát méri, fölágaskodik,
elképzel égig érő falakat,
és szomorú, amikor hazudik.
Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
lopva nézi a villanykapcsolót,
parányi csillagokban megakad,
s magyarázkodik, hogy csak álmodott.
Példákat keres, s nem leli magát,
hát az se, ez se, egy minta se jó,
ha verset ír, a ríme nagykabát,
de megijed, mert nem esik a hó.
A lendület a kályháig viszi,
ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
hogy térdelve fölér a lélekig.
Forrás: Lélektől lélekig
(1)
Hiú bölcsesség
rájönni, hogy az égen
kevés a festék.
(2)
Ne akarj gyorsan
célba érni, az úthoz
lábad s jogod van.
(3)
Öleled a fát,
s mérgelődsz, hogy egyedül
sosem éred át?
(4)
Kicserélsz egy-egy
csavart, s azt képzeled, hogy
nélküled nem megy?
(5)
A hebehurgya
meg is eszi a tésztát,
mire meggyúrja.
(6)
Miért egyszerűbb
félni, mint megkeresni
kazalban a tűt?
(7)
A lelket nem stressz,
saját súlya nyomja szét,
mikor üres lesz.
(8)
A végtelenbe
mégy folyton, s jó ha eljutsz
megint a kertbe.
(9)
Amit két szóval,
pláne eggyel elmondhatsz,
maradjon sóhaj.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak meghajolva? kopogtatva?
lüktetve az utakban mint a vér?
csak a behunyt szem semmi ágán? csak így?
ebben a vállig érő
mestergerendás hazában
fejjel az isten füvei között csak így?
mellkast szétvető
hajtóerő szárnyán
garabonciás hírbe keveredve?
szaftos
névnapok igriceként?
álszent cirkuszok pántlikájaként?
lábbal mindig a kilövőpályán
vállal a gerenda alatt
marokban a parázzsal
fütyörészve megjátszani
csökött győztesek ünnepeit?
legyező mögül kisütő mosolyokért
pohár borért
ötven vagy száz forintokért
az eposzért?
jázminluga
s-járvány idején?
kisiklott hajnal idején?
isten vasárnapja idején?
mígnem a törzs szétroppan
elröpül
keringeni egy ország körül?
hogy aztán léha névnapok
anekdoták távcsövein
megidézzék az érthetetlen
kánikulai hóesést?
Inkább a halál, a jövő!
Még házat épít, bibelődik
a Művel, elgyomrozott
tüdejét purizálja, s ebéd után, mikor alusznak,
elszáll.
Forrás: Jelenkor, 1973
Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.
Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.
Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.
Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.
Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.
Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.
Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.
Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.
Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.
És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.
Forrás: Szívzuhogás
