Kategória: Buda Ferenc

  • Buda Ferenc: Vonatok

    A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
    Az indulók. Az újságot, vígságot
    hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
    tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
    Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
    nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
    Vashidak. A szemafor épp pirosat
    mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
    áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
    vesztegel. Órák, napok, századok
    vesznek el. Rándulva, lódulva
    indul, füttyent, tolat, sínt vált
    a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
    kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
    áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
    tolongva a csarnokon áthömpölyög.

    Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
    Szemünk ki a sötétbe mered.
    Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
    lunk. Utunk – örök. Váltókon,
    végtelen vágányokon kattog a
    kerék, hidakon átdörög. Meddig?
    Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
    Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
    Talán nem is mi utazunk? Hisz
    messzire, jaj, messzire mindig
    csak mást visz a vonat, s míg
    végképp nyoma vész túl a kanya-
    ron, árvultan intünk utána
    a kiürült peronon.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Buda Ferenc: Távoli…

    Távoli kürthangon
    kérdezi az Isten
    hogy ha őbenne nem
    akkor miben hittem

    Szólnék ha szél lennék
    szólnék ha szó lennék
    hozzá futtam volna
    már rég ha jó lennék

    dehát nem vagyok jó
    szó se vagyok szél se
    mogyoró-jég módján
    hullok a vetésre

    egy felhő fiaként,
    ezerként de egyként
    nem ismernek pedig
    átlátszom üvegként

    géppuskagolyóként
    verődöm a zöldre
    fájdalmak fagyai
    kötöznek a földbe

    melegek takarnak
    fények hívogatnak
    lengő pára-hajjal
    lendülök a Napnak

    viharok hordoznak
    cifra szelek dobnak
    fehéren hullok le
    rossz lábak tapodnak

    fenék esznek de én
    maradok egésznek
    ezer darabban is
    egy lobogó lészek!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Buda Ferenc: 1956 – töredékek

    Arany ősz, szüret ideje. Must illat,
    darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
    az őszben. Fiam, unokám lehetne…
    Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.
    Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
    pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
    Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
    üzeni…” Kimetszett közepű lobogón
    át az égre: ”…hogy rabok rabok tovább…” –
    tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
    Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
    az a fiatalember… Lágy őszi táj.
    Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
    vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
    dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
    vas. Akár az unokám lehetne,
    aki voltam… Légy zizzen, darazsak
    dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
    Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
    Száz évig tartó negyedik évszak. El-
    falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
    kimetszett közepű lobogót szaggat.
    Ifjak valánk. Fiatal voltam.
    (1998 október)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Buda Ferenc – Üzenettörlés

    Megéred még ha megéred
    kormos keserű alkony száll tekintetedre
    a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
    aláaknázzák terveidet
    keresztülhúzzák számításaidat
    kormos keserű alkony
    ha megéred
    a tárgyak alakok arcok körvonalai
    elkenődnek
    napvilágnál is homályban tapogatózva
    matatsz beszűkült tered vasrácsai között
    egy hang egy szín egy név át-átsuhan
    de benned nem hágy nyomot
    kormos keserű alkony
    kit érdekel ugyan kit érdekel
    ha kormos ha keserű
    szeretteidnek teher vagy már csak teher
    ha megéred
    hasznot hát többé ne húzz s ne várj
    javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
    hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
    túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
    óvakodva hogy sebet magadon s másokon
    ne ejts ha lehet
    köszönj el a fáktól
    az égtől a rögöktől
    a rigóktól
    egy név egy szó egy szín
    még átdereng

    üzenettörlés

    OK

    üzenet törölve

    üzenet törölve

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc – Fohász a virradatban

    Istenem ezen a hajnali órán
    amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
    bárhol vagy is
    talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
    vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
    bárhol vagy is Te Láthatatlan
    Te Ismeretlen
    mutasd meg magad
    kereslek kerestelek
    ám a neved harsogók üresen kongó
    kiáltozása elől
    bedugtam s bedugom fülem

    nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
    csökönyös bitang juhod-é avagy
    elkóborolt kihűlt ebed
    aki orrát s riadt tekintetét földnek
    szegezve lohol egy idegen nyomon

    nem tudom magam sem tudom

    kérlek hát fogadj el kételyeimmel
    vakon botladozó beszédemmel
    s ha nem akarod úgy akár
    választ se adj
    csak engedd hogy megszólítsalak

    kakas szól kiált a kakas
    emlékezem: mint vallattalak
    vallottalak és tagadtalak
    mert nehéz igen nehéz megértenem
    hogy Te a Gonoszt is virulni
    vigadni hagyod

    s mert nem tudom ki vagy
    s hogy én ki vagyok
    már azt sem tudom

    világosságra szomjazom

    nincs egyebem
    csak magam

    oldozd fel kérlek szorongásomat
    oltalmazd szeretteimet
    fékezd meg indulataimat

    pásztorom őrizőm ha vagy
    veszni ne hagyj

    Ámen

    Ne hagyd hogy ne így legyen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc: Farkasok

    „Homo homini lupus“

    Mióta világ a világ,
    főbe a fejsze belevág,
    ember embernek farkasa,
    öröktől ádáz ordasa.

    Ordasok bár a farkasok,
    hozzánk képest irgalmasok,
    egymáshoz jók, hűségesek,
    okosak, illedelmesek,
    nem ölnek, csak ha éhesek.

    Persze megesik, szentigaz:
    köztük is gonoszra akadsz,
    hisz néha – gondolj csak bele! –
    farkas farkasnak embere.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc: Ha csak estig

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    fura kérdés, hogy mire vittem.
    Dudorászva, néha morogva
    láboltam a sárba, homokba,
    nekidőltem, kőre ha leltem,
    le-legördült – visszacipeltem
    azonos rámpán Sziszüphosszal.
    E napig még győztem a szusszal.
    Mocorogván – csont a fasírtban –
    ha időm volt, verseket írtam,
    kalapáltam meg szegecseltem,
    ezer évekig elpepecseltem:
    ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
    de legyen mind jól kifaragva.

    Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
    feketébbnek látom a dolgot.
    Maradandó? Tán ha tucatnyi.
    Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
    Amiképp torlódtak az évek,
    úgy szaporodtak a töredékek.
    Ez az egy is, bárha vitézül
    cihelődik, el sose készül:
    nekifogtam húsz kerek éve,
    s lőn újra meg újra letéve,
    belekaptam, majd odahagytam,
    kuka lap-topként le-lefagytam,
    (kire rákapcsolva az áram,
    s vakon ümmög egyre magában).

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    araszolgatok csak a ringben.
    Csuda tán, ha letépve az ingem?
    Csupa bunda a meccs ma szerintem.
    Köreinket rójuk e hajszán –
    beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
    jogosítvány, csekk meg adatlap,
    árcédula, számla, bizonylat,
    bankkártya, személyigazolvány –
    zsebeim végleg ha kigazolnám,
    leshetnék holmi Csepű Palkók,
    hova tűnt rólam a vonalkód!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    nini – fürkészem – hova lettem?
    S hol a tűz, a hajdani, büszke?
    Feketéllik szerte az üszke.
    A malom még jár – csikorogva,
    de a molnár rest a dologra,
    s noha úgy tesz, mint aki őröl,
    az a lángliszt nem fut a kőről,
    – nono! mintha búza se volna? –
    csak a kőpor hull meg a korpa,
    nosza, láss neki, szedd a csuporba,
    vagy az irhád vidd a pokolba!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    sok az árnyék. Félrelegyintem –
    s a tekintet újra meg újra
    beletéved az éj-alagútba.
    Vénülve mogorva az ember.
    Süt a nap, s örvendeni nem mer
    sikerét is éli kudarcként.
    Sötétre avul az önarckép.
    Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
    Várjuk, mire fut ki a végszó.
    Veres alkony száll le a házra,
    de az üdvösség elodázva.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    kusza bajszom megpederintem.
    Fanyarul kanyarulnak a strófák.
    Hova, meddig tart e valóság?
    Megy-e még a parázzsal a játék,
    ha a hév vas a markodon átég?
    S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
    Magamért, jaj, mást ne okoljak!
    Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
    aki megbékítne magammal.
    Ha megérem, tán vigaszágon
    e veremből felvisz az álom.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    ami volt s van, körbetekintem.
    Favirág hull, szirma lehamvad,
    de kikelnek alatta a magvak
    növekedve és sokasodva.
    Ne siess hát. Várj a sorodra,
    s vélt sebeid már ne vakarjad.
    Cseperednek a kicsi sarjak,
    s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
    Hol a társad? Itt van: öleld meg,
    s a rigóknak lesd ki a röptét,
    ha csak estig tart az öröklé.

    Forrás: MEK

  • Buda Ferenc: (Kényszerpálya)

    Ölelni indul
    két kezünk s minduntalan
    ölni érkezik.



    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: 1956

    Töredékek

    Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
    darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
    az őszben. Fiam, unokám lehetne…
    Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.

    Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
    pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
    Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
    üzeni…” Kimetszett közepű lobogón

    át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
    tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
    Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
    az a fiatalember… Lágy őszi táj.

    Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
    vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
    dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
    vas. Akár az unokám lehetne,

    aki voltam… Légy zizzen, darazsak
    dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
    Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
    Száz évig tartó negyedik évszak. El-

    falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
    kimetszett közepű lobogót szaggat.
    Ifjak valánk. Fiatal voltam.

    1998. október



    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Március

    Hideg van,
    csönd van.
    Március tizenöt van.

    Jácintok, tulipánok
    lobognak, akár a
    gyertyalángok.

    Bizakodván levelet bont
    a bodza.
    Ma
    ne gondolj semmi gonoszra,
    szennyre, halálra, vérre.
    Tárj ablakot,
    húzd a függönyöd félre,
    hisz
    március tizenöt van.

    Ötven és hatvan
    között ballagva bár,
    vagy te is szabad madár.
    Bátran repülj hát –
    befelé nincsen határ.

    S figyelj,
    fülelj: a gleccserek
    olvadék vize mint csurog,
    jégtömbök repedeznek,
    hasad a holt burok,
    morajlik, árad
    minden folyó.

    Ez itt a kezdet.
    Jácintok, tulipánok –
    lám, füstje sincs e lángnak.
    Jeges, nyomasztó ájulat
    vaspántja lepattan.
    Március tizenöt van,
    reménye tündököl
    szóban, ütemben, rímben,
    dalra gyújt minden szívben.

    Ellene fognak össze
    császárok, cárok,
    tiprató hadaik nyomán
    víz helyett sárral,
    vérrel telik az árok.
    Bokáig benne járok.

    Hiába mégsem volt,
    mégsincs hiába!
    Háromszínű kokárda.
    Százezer fekete dárda.
    Foszforeszkál a fagyban
    Petőfi koponyája.



    Forrás: PIM