https://verskucko.com

Kategória: Buda Ferenc

  • Buda Ferenc: Az elmondhatatlan szavak

    (részlet a búcsúbeszédből, Nagy László ravatalánál, 1978. február 6., Farkasréti temető)

    Árváid állnak körül, Legelső Csillag. A vak sors, a sötét erők sortüze ezúttal is tévedhetetlenül célba talált. Akár legutóbb: októberben.

    Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál.

    Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett. Talpát, tenyerét ki-ki szemügyre vegye, barátaim: nem virít-e rajt világosszürkén a hamu? A körmök alól kitetsző koromszemcsék is szigorú önvizsgálatra szorítanak. Ezért a szerencsés túlélő csak kellő indokkal s illendő áhítattal vegye szájára szentséges nevedet. A Te sírodra nem hullhat szemét.

    Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.
    S hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat – a ránkszakadt felelősség.

    Kortársak, utódok, kezdő s leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

    László, segíts a túlsó partról, mert egyetlen fedezékünk a megmaradás, megmaradásod.

    Teremtő erőd virágában távoztál közülünk, váratlanul. Csaknem belédpusztultunk. Eleven arcod hiánya a mi holtig tartó vigasztalanságunk.

    Mégis: satuba fogott szívünket szorítsad mindenkoron, hisz munkában Mérce, virtusban Példa Te voltál, Te vagy;
    biztos ítélet Tündöklő Tükre Te voltál, Te vagy;
    lázban kovácsolt damaszkuszi Penge Te voltál, Te vagy;
    Igazság Angyala, Tisztesség Oltára Te voltál, Te vagy;
    Hitünk Sziklája, Hűség Vaspántja Te voltál, Te vagy;
    jó ügyek Cinkosa, gyöngék Istápja Te voltál, Te vagy;
    másokat gyógyítván Magadat Pusztító Te voltál, Te vagy;
    sárkánytorokba döfő Szent György lovag Te voltál, Te vagy;
    sárkányok fogán Ártatlan Áldozat Te voltál, Te vagy;
    verőerünkön Átvérzett Kötés Te voltál, Te vagy;
    csikókkal áldott Édeni Mező Te voltál, Te vagy;
    Iszkáz és Istensegíts között Te voltál, Te vagy;
    Petőfi fölszántott sírja Te voltál, Te vagy.

    Nagy László! Tőled én elbúcsúzni nem tudok.
    A Téged szeretők nevében siratlak.
    Irgalmas Földanyánk, fogadd be legkülönb Fiadat. Ámen.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Mese

    Kőország
    kővilág
    kőfákon
    kő az ág

    kőágon
    kőmadár
    kőtolla
    hulldogál

    Kővirág
    kőfelhő
    kővölgyben
    kőpatak

    kőhegyen
    kőerdő
    kővízben
    kőhalak

    Vénségеs
    kőjuhász
    kőnyájra
    ő vigyáz

    köréten
    kőjuhok
    fű is csak
    kő jutott

    Kőégen
    kő a nap
    kisbojtár
    bújj elő

    ostorod
    kapd elő
    s kő kövön
    nem marad!


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Lennék kisgyermek

    Foganni könnyű. Világra jöttem,
    suhogó kések között születtem,
    s felnőttem én is, mint más, dologra,
    akár az apám s az anyám: a gondra.

    Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem –
    arasznyi múltam el nem cserélem.
    Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
    Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.

    Valami mégis megszakadt félbe.
    Egy évig egyszer játszani kéne.
    Szánkázni télben, fürödni nyáron,
    csücsülni hajlós cseresznye-ágon.

    Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
    álmomban raknék kardokból kazlat.
    Édesem, hallod? te kis esendő,
    orcád ha sápadt, síró kiskendő,

    játszani kellene! elég a vasból!
    Csördül a zápor, ezüstös ostor,
    teteje ezüst, arany az alja,
    gurul a szívünk, két iker-alma,

    játszani gyerünk! játszani! jól van!
    „Kiskacsa fürdik fekete tóban” –
    Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
    Zubogó vérem verése, lassulj.

    Pókok türelme segít, ha láz van,
    gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Kés, virág

    Késem van, kutyám s kenyerem.
    Gázolok veled mély havakban.
    Zöld ágaidat tördelem,
    virágaidat megríkattam.

    Jössz velem, dércsípett virág,
    kő-ujjaim kéken szorítnak.
    Szemedben ülnek kisbabák,
    fejed fölött megáll a csillag.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Liliom és korbács

    Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
    se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
    romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
    meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
    szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
    teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.

    Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
    de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
    Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
    Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
    közös bűnvallásba beleárvult arcát.

    Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
    hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
    akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
    lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
    Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
    és ágkoronája sértetlen marad.

    Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
    hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
    kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
    elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
    idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
    mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.

    Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
    dolgozz, virrassz, reménykedj!
    Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
    Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.

  • Buda Ferenc: Füvet csillagot virágzik

    Földet szórtunk koporsódra
    Lefeküdtél, Berda Jóska
    Véredért száll füst-jutalom
    Dús nem lettél dalaidon

    Szidjon, aki szégyen-rühös,
    Szíve belsejéig büdös
    Tisztességre tőr a kenyér
    Zöld a halál, zöld a remény

    Sírod feketére ázik
    Füvet csillagot virágzik
    Féreg rághat, nem gyalázat
    Örök fényesség a házad

    Igyunk az elment gólyákért,
    Az itthon maradt szarkákért,
    Vígkedvű feltámadásért,
    Igyunk, feleim, egymásért!

  • Buda Ferenc: Trágyaterítgető…

    Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
    lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
    Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
    mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,

    s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
    mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
    E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
    de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,

    s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
    eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
    s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
    együtt orsózza föl egy forgó óratengely.

    Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
    sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
    s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
    Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,

    összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
    gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
    s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
    a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,

    s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
    fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
    s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
    a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Állok hát…

    Állok hát nyugodtan,
    íme, lássatok.
    Nincs parázs alattam,
    csak cipősarok.

    Szomorú, de bölcsre
    szűkül a szemem,
    s hogy dühét ne töltse
    rajtam senkisem,

    tanulom hitemet
    megfékezni jól,
    minden szál idegem
    egy gyújtózsinór,

    s mert nem menekülhet
    senki, aki van,
    mindegy, bár tetűnek
    képzeljem magam,

    más világom nincsen,
    égek védtelen.
    Meggyújtott az isten
    mindkét végemen.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Nem vagyok…

    Nem vagyok senki rabja,
    csak önmagam darabja,
    s hogy más meg ne kötözzön,
    magamat kell kötöznöm
    magamhoz, mint a fészek.
    Így fonódom hát össze
    egésznek.


    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Egyetlen…

    Egyetlen sebezhető pont vagyok,
    a világ közepe.
    Számtalan egyenes és görbe vonallal
    húzhatnak keresztül,
    s szívemben a körző hegye,
    amellyel a mindenséget mérem.

    De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
    bíró dolgai közül,
    kiterjedésem továbbra is végtelen.
    Nincs fölöttem hatalom,
    mert keresztülnéztem a csontjain,
    és megláttam a semmit.

    Lábam viszi már az értelmet,
    ami kiveszett az utakból,
    az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
    s keresztüllépkedek a köveken, síneken, fahasábokon
    s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.

    Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
    szabad vagyok.
    De téged teszlek rabbá:
    szíved bejáratára szögezem
    vasból vert virágaimat.


    Forrás: PIM