Már csak kényszer, mit irántad érzek. Nem múló kényszer.
Tagjaimon átvillanó, vándor fájdalom vagy, s néhány
símogató emlék, semmi több. De erőd így is elég,
hogy szenvedéssel töltsd meg, majd végigöntsd rajtam napjaim.
S mégis, puszta létedbe kapaszkodva megtagadom,
mit rólad hiszek és tudok, agyam súlyával szemben úszva,
csalódottságomat föld alá tiporva, fogcsikorgatón és vakon,
hiszem, hogy nem hiába szeretlek.
Forrás: Lélektől lélekig
Utoljára beszéltünk. Bezártad az ajtót.
Az ajtót, ami nyitva sem volt.
Most újra semmim sincs. Csak én maradtam –
az egyetlen biztos helyen, az agyam legrejtettebb
zugában, szilánkokra törve heverek a sötétben.
Én azt hittem, te megfordítod majd az órát,
mielőtt lepereg a homok. Tudtam, hogy Te megfordíthatod.
De már tudom, hogy nem fogod. Pedig te, te tényleg engem ismertél.
És mégsem fogod. Még neked is, nemcsak magamnak,
még neked is kevés vagyok. Ha már te sem, akkor senki.
Bevégeztetett. Egyre gyorsabban pereg a homok.
Forrás: Lélektől lélekig
