https://verskucko.com

Kategória: Csukás István

  • Csukás István: Isten megnyomja a tavasz-gombot

    Isten megnyomja a tavasz-gombot,
    s a régi verkli pattogva beindul,
    a rigó kiköpi a téli szutykot,
    csőrt csücsörít, s fütyül bolondul.

    A rügyek apró rajzfilmgyárak,
    megrajzolják a millió levelet,
    szuszog, dohog a vakondjárat,
    megindul a forgalom odalent.

    A nárcisz kis pöckét kinyomja,
    a kapkodva vetkőző égre mereszti,
    a vadrózsának tavalyi a rongya,
    hullna már, de még nem ereszti.

    Dagad az akác nyakán az ér,
    az éltető nedv lüktetve kering.
    Bámulok a kertben ösztövér,
    apadó hitemmel, s megtelek megint

    együgyű csodával, éltető nedvvel,
    s kinövök a földből, mint a bokrok,
    s motyogom, vén bolond, gyermeki kedvvel:
    jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Téli sóhajtás

    Már a tél elérte a várost,
    plakátok nyalják a ködöt,
    a szerelem sós íze magányos
    számat marja, mint két pólus között
    a neonfény északsarki, havas
    tündöklése – a szerelem
    szívem s szíved közt hatalmas
    ívként kigyúlt: nem vagy velem.

    Szabad kóborgó, ámulok,
    önként a karodba mi űz?
    A tél fehér pincéibe lucsok
    verte tavasz fénye betűz,
    így omlik össze majd a gőg,
    és fortyogó kamaszkorom,
    fennhéjázása összetört
    szelíden szóló szavadon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Várakozó

    I

    Hiányod moccanatlan ünnepe ez.

    A nappal áttetszőn fölépül
    az őszi omlás meredélyén,
    átvilágít rajta a nyár,
    átvilágít rajta a tél.

    Különben semmi újság.
    Az üzletek kinyitottak,
    a villamos zümmögve húz a hegynek,
    a fák csontosodnak az utcán.

    Fekszem, fölkelek. Az ablakon
    cigarettám piros csillaga ég.
    A könyvek gerince, a bútorok
    éle határolja magányomat.
    Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem.

    II

    Most elmondhatom, most itt az alkalom,
    száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret,
    lököm magamból a szavakat s hallgatom:
    most tudom csak, hogy mennyire szeretlek!

    Mit köréd képzelek buzgón, a világból,
    hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, –
    a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol,
    s mert hiányzol, félek s féltelek.

    Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve,
    a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén,
    nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve,
    konokul az örök életet remélvén! –

    Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet
    csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon
    kinézek, villamos zümmög el, üres lett
    az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Ennek a télnek sose lesz vége

    Árva rigó süvít mélyrepülésben;
    ennek a nagy télnek sose lesz vége!
    Hányadik is? Már a negyvenötödik!
    Ennyitől már minden ember megtörik.

    Mintha egy nagy hűtőszekrény ajtaját
    nyitnák-csuknák: most nyár, most meg jégvilág.
    Ki babrál a zárral, nagyon is gyanús,
    miért lettünk mélyfagyasztott marhahús?

    Utcasarkokon fülelünk farkasszót,
    elsuhanni látunk szánkós eszkimót,
    az orr cseng, s a fül pendül, mint az üveg,
    a fák mélán ránk ejtik hó-terhüket.

    Mit tehetnék, ha már így van, kibírom,
    vacogok, mint a betűk e papíron,
    s hiába hogy jellem vagyok, kiforrott,
    gyerekként törülök csöppenő orrot!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Ma házat csináltam a kutyámnak

    Ma házat csináltam a kutyámnak,
    pozdorjalapból az oldalát, tetejét
    ócska gumimatracból, de azért nagyon
    szép lett, szellős, nyári kutyaház,
    s ahogy illik, üveg bort bontottam,
    s szóltam imigyen, borostyán szemébe nézve:

    „Ez a te házad, bár csak kutya vagy,
    neked is jár egy hely a világon,
    ahol otthon érezheted magad, nem vagy
    farkas, vad és szabad, de erről te
    nem tehetsz, ezt már őseid elintézték
    a nevedben, abban élj méltón, ami
    maradt, s próbáld kicsikarni a boldogságot!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Kinek számolunk el a végén

    Kinek számolunk el a végén,
    letéve testünket, mint egy batyut?
    Ki veszi kezébe tűnődve
    és szánakozva kihűlt agyunk?

    Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?
    A végtelen türelem, mely összerakta,
    miért volt s miért van, hogy ugyanúgy
    szétszedi sejtjeinket darabokra?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Az országutat fény veri

    Az országutat fény veri,
    ősz, arany ősz, a tengeri-
    tábla rezes obsitos-had,
    kifakult bajszok bólognak,

    kardok, levelek csörögnek,
    méz illatuk van a tököknek,
    bendője telik a pocoknak,
    szőre durvul a malacoknak.

    Puffogva vontató robog,
    fent gumicsizmás parasztok
    rázkódnak, hallgatva lesik
    a muzsikáló személygépkocsit.

    Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,
    szeder kúszik, illeg a galagonya,
    s nagy ekevas a télbe fordítja át
    majd az őszutó arany zűrzavarát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Fura elszámolás

    Néha rajtakapom magamat, hogy
    fukar s irigy vagyok, mint a vének,
    dühödten tékozolva mutatok fityiszt
    ilyenkor a vénség kísértetének.

    S belegabalyodom e fura elszámolásba,
    mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
    Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
    a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Helyetted élek, azt hiszed?

    Helyetted élek, azt hiszed?
    Azt képzeled, hogy helyetted él
    a költő? Szememmel nézel,
    fülemmel hallasz, orrommal
    szimatolsz, tüdőmmel lélegzel?

    Együtt ejtjük teherbe a Múzsát,
    szuszogva, lihegve a kuplerájban,
    de a nemibeteg-gondozóba
    már egyedül járok? S ha náthás
    vagyok, rosszkedvű, vagy eliszom
    az eszemet? Akkor is velem
    repülsz? Egészen a pocsolyáig?

    Esendő vagyok, mint mindenki,
    s nem biztatlak semmire,
    mint az öntapadós Isten.
    A költő nem művese,
    s nem lélegeztető gép.

    Forrás: Magyarul Bábelben