Akkor elkezdtek zokogni a fák.
Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet.
Akkor hirtelen hideg lett a szél.
Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.
Akkor egy pillanattá vált az idő,
és a másodpercmutató
remegve indult tovább,
hogy mutasson valami jelent, jövőt,
hogy a fájdalom lélegzete
képes legyen elhagyni a tüdőt,
hogy a szív ritmusa
tűrje a vonat zaját,
hogy könnyed legyen
harmat a réteken,
hogy mosolyod legyen
a tündöklő napsütés,
hogy hangod legyen
az örök dallam…
Mart a nélküledtudat
könyörtelen kínpadján égve
nincs más vigasz…
Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
akkor a síró fák közt megjelent a tél,
akkor megnémult a ketyegő idő,
amikor mosolyogva mentél
a fénylő tavaszon át
egy másik végtelenbe.
Forrás: Lélektől lélekig
