Ködöt szitál az alkonyat,
tüsszent a girhes, ritka lomb.
Mellemet túrja, döfködi
szívem, e szorgalmas vakond.
Zokon ma semmit sem veszek;
vesém pamutgombolyag, hagyom,
macskaként játsszon még vele
a bársonyos talpú fájdalom.
Gőzölgő, langy mocsár a park,
az idetévedőt elnyeli.
A vén idő zokog; peregnek
a berkenye piros könnyei.
A ködön áttűnő lámpafény,
mint borzas, ormótlan ecset,
sárgára festi a padon
szomorú, kihűlt helyemet.
Forrás: Lélektől lélekig
