Jó estét, emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten, álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903
Forrás: Vers mindenkinek
Jó estét, emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten, álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903
Forrás: Vers mindenkinek
A Jézus meg Péter nagy fáradottan
Szállást kértek estennet egy majorban.
Ám szólt az asszony: – „Nincs hely idebenn;
Nehéz órám megjő ez éjjelen.
A ház kicsiny. – Zokon ne vedd, uram!
Messziről jöttök? – A pitvarba van
Friss széna, – azon elnyughattok épen!”
És megköszönték az Isten nevében.
Éjfél előtt hördül nehéz nyögés,
Péter neszel. „Segítsd, uram, a jámbort!”
– Eredj, Péter, nézd meg, milyen a hold?
– Kinn jártam, uram, – vérszín tűzbe volt.
– Fordulj be hát, – még nincs itt az idő,
Gyújtogató, ki most világra jő.
Éjfélkor hallik panaszos sirám.
– Tedd, hogy megszabaduljon már, uram!
– Eredj megint és mondd, – a hold milyen?
– Nézvén, késformát vélek látni benn!
Bólint az úr. – Még ez sem jó idő,
Embervért ont, ha most világra jő.
Éjfél után szörnyű jajszó üvölt,
– Ébredj, uram, – segélj! Nem hallod-e?
– A holdat, Péter! – A hold tiszta már,
Felhőtlen égről telt, fehér sugár! – – –
– Most megbékél az Isten és a nő,
Ember születik. Betelt az idő.
És enyhe, szent csöndesség lőn a házban. – – –
Forrás: Lélektől lélekig
Novemberestén, – párás, szürke légben
Végigsuhant fehéren, – hófehéren
Zsibongó utcán, téren.
Hol kába fényt szór minden kirakat,
A sivár, gőgös ívlámpák alatt
Sietve elhaladt.
Míg karcsú árnya a házak falán
Úgy fut utána – üldözi talán:
A gondűzött, a szomorú leány.
S egyszerre, – megáll a sarkon.
Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!
Egyhangú közöny az arcon.
Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
Egy szíven a ború.
Míg széttekint – magába, társtalan
Egy lány ki szomorú.
Egy pillanat, míg az emlékezés
Zokogva tör elő.
Egy pillanat csak. És szemükben ég
Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
A mindent feledő.
Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
Remegő kézzel sötét köpenyét, –
Megcsukló vállal, – tétovázón, félve
Vagy visszahívó, édes szót remélve
Megindul, – a ködbe, – odébb.
1903
Forrás: Arcanum
Van egy leány, – csak a mesébe él, –
Mondják, – nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, – kacagni tanult…
Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
Sehogysem tetszik a jó embereknek,
Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak
Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
S a vigalomba ha elfárad estve,
Föléhajolnak az álmára lesve,
Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
“- Hajh, a régit, – most is szereti még!”
S van egy ember. Mesevilágba jár,
Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
Kímélve, félve kerül egy nevet,
Forrás: Arcanum
A szívem eláll, ha elgondolom:
Mégis min múlott? Néhány vakeset!…
– Ha egy véletlen bokron fennakad,
Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,
Találkozásunk e kis hazában?
Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
Mert sok út véres, sok haza sírkert,
Mert más glinglangot szívharang nem tud,
Ha csucsujázza lágy boldogságát; –
Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
Tábori sátor sírlepedőjük,
Millió mártír,… hiába mártír…
– Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!
Messze az árok… tőled elég volt,
Könnyem elég volt! – – Félúton intett
Kegyelmet néked, veszni indultnak,
Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
“Te deum!” –, csak így érteni ezt meg)
– Hazák és útak felett az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
– Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
Én így nem ismerem!
Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
Leült mellé és súgva magyarázta,
Hogy “mi a szerelem?”
Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
– Igy sose bánt velem!
Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
Magányos estvelen, – – –
Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
Rámosolyogni sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér galagonya, – beh virágos!
Semmi közöm a szomorúsághoz!
Gyöngy a kedvem, Isten, ember lássa –
Kölcsön is vehet belőle, aki megkívánta.
Tudod-e, hogy letépem a húrod,
Ha még azt a keserveset húzod?
Beteg tán a hegedűszerszámod,
Add, kötök rá orvosságot, sok fehér virágot.
Vén csavargó! Kósza éjfélóra,
Hova sietsz? Ülj le hát egy szóra.
Boros fővel is odajutsz máma,
Úgy lassacskán, minthogyha csak a szeretőd várna.
Töltsetek! Vagy várjatok csak, mégse!
Meg találnak haragunni érte…
Legelőször a színéből porba öntsetek le.
– Köszöntöm az elfelejtett, régi Istenekre!
Forrás: www.eternus.hu / Kaffka Margit: Pezsgő dal
Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
– Köszönöm neked a két kezemet!
Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
– Áldjon meg Isten a két szememér!
Mindig azt hittem: rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szívet bájolni nem tudó.
– Te megszerettél, – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.
Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
Kevert, pocsékló, fél, törött!…
– Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem. –
Mert láttad sorsom: megszerettem.
Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kínáltad,
Szerelmed grálborát ajánltad.
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek;
Mindig „te színed előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!
Forrás: Lélektől lélekig
Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe’ jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett…
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?…
Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe’ enyhe lámpafény.
Kinyújtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad… didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, – tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
„Terülök! Terülök!” – szólt az asztalod.
Óh, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek.
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok… Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák…
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azért ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát…
Forrás: Lélektől lélekig
