Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
dűlöngök, dúdorászom ittasan.
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
s kérdik tőlem: te mit keressz?
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.
Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
Ötödik télidőn tavaszt,
hatodik ezt, hetedik azt…
Keresnek mind… múlt árnyakat
sokan, a jövőt kevesen.
Utamban ők nem ártanak:
én a kék rózsát keresem.
A kék rózsát, a hamvasszirmút!
a szűz csodát, a meztelent!
Az éjfél kibomló haját,
halottak élő sóhaját,
mely boszorkák szemére leng…
fagyott tüzét a gyűlöletnek,
melynek méhe a szerelem…
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
a lengőt és a mozdulatlant.
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon…
Keresem… s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom…
Forrás: Lélektől lélekig
vágy, keresés, elérhetetlenség
