Jó annak, ki nem borzad el,
midőn sebet lát, vérbefeslő
borzalmat, – ott terem, ha kell,
balesetnél mindig az első,
nyitott szemekkel néz a holtak
nyitott szemébe s míg haladt,
szemei mindig nyitva voltak,
mint jó úszóé víz alatt.
Én félek. Fázó gyengeségem
szemet huny minden rossz előtt,
de nem irigyli az erőt,
mert így, csak így tud szólni szépen,
mint a remegő idegű,
finom, kijátszott hegedű.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, Istenem, az emberszívet
Milyen erősnek alkotád:
Mily könnyen el tudjuk viselni
A mások bánatát!
Forrás: Lélektől lélekig
Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
napsugárból aranyhúrt sodortam,
megvártam az éjfelet is ébren
s liliomok, rózsák közt, az éjben,
Hold alatt, a tamariszk-bokorban
hárfámat a szívemre szorítva
énekeltem, énekeltem,
szállt az énekszó a kert felett,
holdfénnyel és bánattal borítva
énekeltem, énekeltem
és világra énekeltelek.
Holdfény-fátylad akadozva leng,
úgy jöttél, mint lármára a csend,
mint csendből a dal, remegve zengő,
mint az égő sebre a hűs kendő,
mint a fázó testre meleg kendő.
Úgy jöttél át csenden és homályon,
mint halk éji permeteg a csírás
rétekre, mint a mosoly, a sírás,
a lélekzet, az öröm, az álom.
Holdfény-fátylad csókolom az éjben
s te ujjadat vonogatod enyhén
kétfelől, bús arcom pergamenjén,
mintha halkan, jóillatot hajtva
két szellőcske találkozna rajta
és szívemben örvényt verne mélyen,
liliomok, rózsák közt, az éjben.
Forrás: Lélektől lélekig
Régi fínom mandolínon
sír fel a poéta ríme,
felgyűlt kínom kell kirínom,
tremolázva kezdem íme,
„Szeress jobban!” ez a címe.
Nincs édesség a világon,
minden mérges és kesernyés,
nincs édesség, csak a szádon,
édes, mint a mannapergés,
köszönöm és százszor áldom.
Nincs nyugta az én fejemnek,
hajtsam bárhová, felretten,
csak a térdeden pihen meg,
a te forró lányöledben,
ó, engedd, hogy odahajtsam.
Nincs az én lázamra balzsam,
nem segít tátrai ózon,
az egyetlen balzsam ott van
a te jó, jó illatodban,
jobb, mint a tátrai ózon.
Nincs semmiben megfogóznom,
nincs vessző, se kő, se korlát,
vakon és félrevezetve
nézem az éjszaka torkát,
hadd fogózom a kezedbe.
Csókolj meg és szeress jobban
és csókolva és szeretve
végy öledbe és kezedbe,
gyógyuljak meg illatodban.
Csókolj meg és szeress jobban.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.
Elutazott és odalesz sokáig.
Mint a betörő, úgy járom be titkon,
bejárom és kifosztom a szobáit.
A szőnyegről is kincseket szedek fel:
a lépteit. És mindenütt elejtett
valamit és én reszkető kezekkel
gyüjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.
A szeme zöldes fényét, meg a kedves
mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),
az édes illatát, az is itt repdes,
ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.
És minden apró tárgyon ott találom
más, más mozdulatát. Akad itt bőven
lopnivaló! A rózsás tortatálon,
a csengőgombon és a levegőben!
A macskafejes párna, ő hímezte,
megsimogatom, most is mennyit loptam!
Ott a karosszék, ott volt édes teste,
csak én tudom, mi minden reszket ottan!
Üveg mögött poharak széle rezdül,
minden pohárban az ő édessége.
Felszürcsölöm az üvegen keresztül,
becsípek édes bortól, az a vége.
Részeg betörő, boldogan dúskálok
és összeszedek mindent, ami drága.
És egy ajtón benyitok és megállok,
lélekzetem is eláll. Ott az ágya.
Forrás: Lélektől lélekig
Vártalak egy évig,
hol voltál egy évig?
Én egyhelyben álltam,
úgy vártalak, végig.
Álltam és nem néztem
se jobbra, se balra,
csak ahonnan téged
vártalak, csak arra.
Szálka a kezemben,
semmihez se nyúltam,
szálka a szívemben,
még mélyebbre szúrtam.
Nem ettem, nem ittam,
csak álltam kábultan
én nem is aludtam,
csak el-elájultam.
Leveleket hoztak,
nem volt betű benne,
ha beszéltek hozzám,
mintha álom lenne.
Hívtak, menjek haza
és kézen is fogtak,
mit mondhattam nekik,
boldogtalanoknak!
Egyszer egy virágos
ág arcomba vágott,
a tavaszból ennyit
láttam, ezt az ágat.
Később egy szál levél
csüngött róla félve,
onnan tudtam én meg,
várlak már egy éve.
Nagy fa kidült volna,
torony eldült volna,
én csak álltam, álltam,
szomorúság tornya.
Álltam és nem néztem
se jobbra, se balra,
csak ahonnan téged
vártalak, csak arra.
Forrás: Lélektől lélekig
Kiskutyám, hogy vergődtél az ólban,
már bomlottan félig. De ha szóltam,
megismertél. És vártad és kérted,
hogy segítsek. Nem tettem meg érted.
És reggelre a halál megváltott
és rámhagytál egy bús tanulságot:
annak szabad csak nagyon szeretni,
aki ölni is tud és temetni.
Kapuban már nem várnak, vigyáznak.
Üdvözlete jött elém a háznak,
ha te jöttél. Lelke és hűsége
és szerelme. Most már vége, vége.
Gyanakodva fordulok be, fázva
a közömbös, néma, hűtlen házba.
És az ajtót lassabban teszem be.
Ha bejönnél, az jutott eszembe.
Kiskutyám, hogy sajnáltalak, látod,
hogy oly lentről nézed a világot.
De azóta te vagy magasabban.
Nagyranőttél. Mert én hiszek abban.
Szabadultál a furcsa hüvelyből,
nagy hűséged a kis kutyafejből.
Bejöhetsz az ajtón, elkísérhetsz
a kapun túl. És hozzám is érhetsz.
Kóborkutyák járnak és az éjek
oly ijesztők néha. De nem félek.
Nekem mindegy. Járom a világot
és nem félek. Csak neked kiáltok.
Forrás: Lélektől lélekig
Az én összeszorított szám
senkihez se szól, csak hozzám.
Szívhez szól, az én szívemhez.
És a szív felszól a szemhez.
Mondja neki, hogy mit hallott,
az a néma száj mit vallott.
A tükörhöz mentem, néztem,
titoktartó-e a két szem.
Láttam, hogy kiadna rajtam,
behúnytam és eltakartam.
Most már az is titoktartó,
őrzi kettős börtönajtó.
Ki hozzám jön, így lel engem,
némán, arcom a kezemben.
Forrás: Lélektől lélekig
Az én szeretőm oly szeszélyes,
ő minden pillanatban más,
de úgy megváltozik az arca,
nincs rajta ismerős vonás.
Megváltozik a szeme színe,
a haja színe, mosolya,
cseréli folyton a nevét is,
ma Erzsi, holnap Viola.
Azt mondta, vár, sietek hozzá.
Kapja magát, elém oson,
egész más arccal, más alakban
pillant rám a villamoson.
Leszáll, de ugyanakkor felszáll,
megint, megint átváltozott.
Megüt a teste, mint a labda
és én bűvölten állok ott.
Így váltja arcát és alakját,
de azért egy és ugyanaz,
csak meg-megújul, mint a hajnal,
mint a virág, mint a tavasz.
Futok utána erre, arra,
jaj, ezerarcú kedvesem,
egyik se az igazi arcod!
én az igazit keresem!
Forrás: Lélektől lélekig
Minek bántottad? Rosszul tetted.
Keservesen fogod megbánni.
A szép pillangót leütötted.
Virágoknak volt a bolondja,
azt hitte, hogy te is virág vagy,
körülkeringett hát rajongva.
Szép volt aranyos tündöklése,
szép voltál az aranykörökkel,
de te nem hagytad élni mégse.
Te a pillangót leütötted.
Most már ki fog köröket írni,
aranyköröket körülötted?
Körüllebeg majd új imádat,
de aranypillangó csak egy volt,
csak ő gyújthatta glóriádat.
Neki már vége, szárnya csorba,
búcsúzik egy utolsó körrel,
aztán lábadhoz hull, a porba.
Forrás: Lélektől lélekig
