https://verskucko.com

Kategória: Nadányi Zoltán

  • Nadányi Zoltán: Hullámjáték

    Számoltad-e, hányszor rohantam el már?
    és mindig úgy, hogy vissza se jövök.
    Örökre mentem el ma is. Örökre!
    Pedig csak egy örök:

    csak ez a hullámjáték. Jön a hullám
    és elvisz és annál semmise jobb,
    elmenni tőled! Aztán visszazúdul
    a hullám. Visszadob.

    Most is jövök, jövök, mert hoz a hullám.
    Én már nem is küzdök velük. Hagyom,
    vigyenek, hozzanak. És azt se bánom,
    ha szánalmas nagyon.

    Egyszer eszedbe jut majd, hogy marasztalj,
    majd akkor megfogsz egy hideg kezet
    és akkor rá fogsz jönni, hogy már régen
    csak holttest érkezett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Megbántottam

    Megbántottam a kedvesem,
    megbántottam, mert szeretem.
    Dehogy bántottam volna én,
    ha nem olyan kedves nekem.

    Haragszik is rám szerfelett,
    azért haragszik, mert szeret.
    Dehogy is haragudna úgy,
    ha nem szeret egy keveset.

    Meg nem bocsátja, nincs remény
    Ő mondja, de nem hiszem én.
    Mert láttam már egy mosolyát,
    meg egy könnycseppet a szemén.

    Forrás: Képes Krónika, 1936. július 19.

  • Nadányi Zoltán: Így látlak

    Mint római kút szobra, tenyered
    magasra tartod mozdulatlanul,

    a tenyeredből zuhatag ered,
    ezüst sugárral a válladra hull.

    Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
    Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.

    Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
    És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.

    Szépség és szerelem zuhataga.
    És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Így volt

    Zuhantál és elkaptalak,
    ruhád csücskénél és a vak
    mélységbe fejjel lefelé
    csüngtél és én tartottalak,
    a rácsnak rogyva, görcsösen,
    öt ujjal, kínnal és dühvel.
    Egyetlen szörnyű akarat
    volt bennem: nem engedlek el!

    És megvirradt és este lett
    és jöttek őszök, tavaszok
    és még mindig tartottalak
    és már harmadszor havazott
    és még mindig tartottalak
    és súgtam lázas szavakat
    és az öt ujjam majd letört
    és a ruhád szakadt, szakadt.

    Hogy volt tovább, nem is tudom.
    Egyszer csak elmúlt az egész.
    Kiszállt belőlem az a láz,
    az a vad, gyilkos rettegés.
    Itt állok az erkélyen és
    az élet zúg a körúton
    és a felhőkbe nézek és
    nem is tudom… nem is tudom…

  • Nadányi Zoltán: Behunyt szemmel

    Jó annak, ki nem borzad el,
    midőn sebet lát, vérbefeslő
    borzalmat, – ott terem, ha kell,
    balesetnél mindig az első,
    nyitott szemekkel néz a holtak
    nyitott szemébe s míg haladt,
    szemei mindig nyitva voltak,
    mint jó úszóé víz alatt.

    Én félek. Fázó gyengeségem
    szemet huny minden rossz előtt,
    de nem irigyli az erőt,
    mert így, csak így tud szólni szépen,
    mint a remegő idegű,
    finom, kijátszott hegedű.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Erő

    Ó, Istenem, az emberszívet
    Milyen erősnek alkotád:
    Mily könnyen el tudjuk viselni
    A mások bánatát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Holdfény

    Holdsugárból ezüsthúrt sodortam,
    napsugárból aranyhúrt sodortam,
    megvártam az éjfelet is ébren
    s liliomok, rózsák közt, az éjben,
    Hold alatt, a tamariszk-bokorban
    hárfámat a szívemre szorítva
    énekeltem, énekeltem,
    szállt az énekszó a kert felett,
    holdfénnyel és bánattal borítva
    énekeltem, énekeltem
    és világra énekeltelek.

    Holdfény-fátylad akadozva leng,
    úgy jöttél, mint lármára a csend,
    mint csendből a dal, remegve zengő,
    mint az égő sebre a hűs kendő,
    mint a fázó testre meleg kendő.
    Úgy jöttél át csenden és homályon,
    mint halk éji permeteg a csírás
    rétekre, mint a mosoly, a sírás,
    a lélekzet, az öröm, az álom.

    Holdfény-fátylad csókolom az éjben
    s te ujjadat vonogatod enyhén
    kétfelől, bús arcom pergamenjén,
    mintha halkan, jóillatot hajtva
    két szellőcske találkozna rajta
    és szívemben örvényt verne mélyen,
    liliomok, rózsák közt, az éjben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Szeress jobban

    Régi fínom mandolínon
    sír fel a poéta ríme,
    felgyűlt kínom kell kirínom,
    tremolázva kezdem íme,
    „Szeress jobban!” ez a címe.

    Nincs édesség a világon,
    minden mérges és kesernyés,
    nincs édesség, csak a szádon,
    édes, mint a mannapergés,
    köszönöm és százszor áldom.

    Nincs nyugta az én fejemnek,
    hajtsam bárhová, felretten,
    csak a térdeden pihen meg,
    a te forró lányöledben,
    ó, engedd, hogy odahajtsam.

    Nincs az én lázamra balzsam,
    nem segít tátrai ózon,
    az egyetlen balzsam ott van
    a te jó, jó illatodban,
    jobb, mint a tátrai ózon.

    Nincs semmiben megfogóznom,
    nincs vessző, se kő, se korlát,
    vakon és félrevezetve
    nézem az éjszaka torkát,
    hadd fogózom a kezedbe.

    Csókolj meg és szeress jobban
    és csókolva és szeretve
    végy öledbe és kezedbe,
    gyógyuljak meg illatodban.

    Csókolj meg és szeress jobban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Itt lakik ő

    Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.
    Elutazott és odalesz sokáig.
    Mint a betörő, úgy járom be titkon,
    bejárom és kifosztom a szobáit.

    A szőnyegről is kincseket szedek fel:
    a lépteit. És mindenütt elejtett
    valamit és én reszkető kezekkel
    gyüjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.

    A szeme zöldes fényét, meg a kedves
    mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),
    az édes illatát, az is itt repdes,
    ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.

    És minden apró tárgyon ott találom
    más, más mozdulatát. Akad itt bőven
    lopnivaló! A rózsás tortatálon,
    a csengőgombon és a levegőben!

    A macskafejes párna, ő hímezte,
    megsimogatom, most is mennyit loptam!
    Ott a karosszék, ott volt édes teste,
    csak én tudom, mi minden reszket ottan!
    Üveg mögött poharak széle rezdül,
    minden pohárban az ő édessége.
    Felszürcsölöm az üvegen keresztül,
    becsípek édes bortól, az a vége.

    Részeg betörő, boldogan dúskálok
    és összeszedek mindent, ami drága.
    És egy ajtón benyitok és megállok,
    lélekzetem is eláll. Ott az ágya.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Vártalak egy évig

    Vártalak egy évig,
    hol voltál egy évig?
    Én egyhelyben álltam,
    úgy vártalak, végig.
    Álltam és nem néztem
    se jobbra, se balra,
    csak ahonnan téged
    vártalak, csak arra.

    Szálka a kezemben,
    semmihez se nyúltam,
    szálka a szívemben,
    még mélyebbre szúrtam.
    Nem ettem, nem ittam,
    csak álltam kábultan
    én nem is aludtam,
    csak el-elájultam.

    Leveleket hoztak,
    nem volt betű benne,
    ha beszéltek hozzám,
    mintha álom lenne.
    Hívtak, menjek haza
    és kézen is fogtak,
    mit mondhattam nekik,
    boldogtalanoknak!

    Egyszer egy virágos
    ág arcomba vágott,
    a tavaszból ennyit
    láttam, ezt az ágat.
    Később egy szál levél
    csüngött róla félve,
    onnan tudtam én meg,
    várlak már egy éve.

    Nagy fa kidült volna,
    torony eldült volna,
    én csak álltam, álltam,
    szomorúság tornya.
    Álltam és nem néztem
    se jobbra, se balra,
    csak ahonnan téged
    vártalak, csak arra.

    Forrás: Lélektől lélekig