Egy fának dőlve, elmélázva néztük
A vérvörösen leszálló napot.
Oly szép volt, midőn süllyedő korongja
Mindig vörösebb színt kapott.
“Nézd a napot, nézd” – mondtad elmerülve –
“Olyan mint egy narancs, ugye olyan?”
Én nem feleltem, csak néztem a napba,
Borongó arccal, komoran.
Eszembe jutott akkor hirtelen, hogy
Mennyivel boldogabb is vagy te, lám:
Gyermeklélekkel te narancsnak nézted,
S én vérző szívnek gondolám…
Forrás: Lélektől lélekig
Legszebb dalomat akkor írtam én meg,
Amikor először megláttalak
S örök raboddá lett e szív, e lélek
Egy röpke, tűnő pillanat alatt.
Egy dalt akartam hozzád írni nyomban,
Egy dalt, amelyben minden benn legyen:
A vágy, amelytől szívem félve dobban,
Rajongás, hév, imádat, szerelem.
Töprengtem órákhosszat – de hiába.
Sehogyse ment. Zavaros volt fejem.
Oly nyugtalan voltam s oly kába, kába;
Forgott, keringett a világ velem.
“Szeretlek” – ezt vetettem csak papírra,
Töprengtem bár soká, soká nagyon.
Ez egy szó volt a tiszta lapra írva…
Ez egy szó volt az én legszebb dalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyedül ülök a szobában,
A gyertya sárga fénye mellett…
A bús magányban eltűnődöm
A légbefoszlott szép időkön,
Mik elrepültek, mint lehelet…
Elnézem a gyertyát merengve,
Körötte annyi pille repked.
Epedve körülszálldogálják,
Körülrajongják sárga lángját,
Zümmögve néki hő szerelmet.
Így voltam én is hajdanában,
Amint e sok kis éji lepke;
Így, így rajongtam Ő körüle.
Csak látásának is örülve,
Így vágytam őt, kínban epedve…
– – Egy percegés… egy pille szárnyát
Elkapta most a gyertya lángja!
Szegényke nem állhatva ellent,
A lánghoz nagyon is közel ment
És most lehull a föld porába..
Forrás: Lélektől lélekig
A verseim nem tudnak róla semmit.
Azok még most se vállalják a vádat.
Én elhiszem, de nem hiszik a versek
Csak fájdalom van bennük és imádat.
Én a szemedbe mondom, de a versek,
azok nem mondják a hátad mögött se.
Szájukba adnám, nem mondják utánam,
némelyik inkább elhallgat örökre.
Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
az egyik oly különösen mosolygott.
A vers… ha tudnád! Azt nem én csinálom.
Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
a költő senki, semmi. Csak fogadja
a verseket, akik hozzá eveznek.
Honnan is jönnek? Örökkévalóság
hajósai ők! Esti szürkületben
érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
Futok elébük, kérdezem ijedten:
mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
Ott az igazság, ott az ő szemükben!
az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!
Forrás: Lélektől lélekig
Ne gondolkozz a szíveddel,
Mert úgy ezer tüske vár;
És ne szeress az eszeddel,
Mert az élet úgy sivár.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyors a madár és gyors a felhő,
gyorsposta nem kell most nekem,
a kis csigára bízom inkább,
vigye el az üzenetem.
Fűszálon kúszva, porban csúszva,
csigabiga menj, hírvivő,
a nagy tavat kell megkerülnöd,
a nagy hegyet, ott lakik ő.
Évek múltán, ha odaérsz majd,
lesd meg, mikor a kertben ül,
mikor nincs senki a közelben,
csendesség van a ház körül.
Csigabiga, bújj elő akkor,
add át a bús üzenetem,
mondd meg neki, te vagy a postás,
tőled üzenem: szeretem.
Forrás: Lélektől lélekig
Szerencse, hogy nap jár az égen,
hogy óriás tűz ég az égen.
Szerencséje a meztelennek,
akit csak két keze melenget.
Szerencse, hogy hold jár az égen,
fölemelt, fénylő pajzs az égen.
Szerencséje az álmatlannak,
akit a rémek megrohannak.
De van nekem új fényességem,
ragyogóbb, mint a nap, hold az égen.
Szerencse, hogy Te jársz a földön,
nap, hold az égen, Te a földön.
Forrás: Lélektől lélekig
Hatalmas király az erdő,
ezernyi a népe annak,
mind, mind Erdő Őfelsége,
kegyelméből élnek, vannak.
Címerében nap, hold, bolygók,
udvarhölgyek körülötte,
udvaroncok, mind az ősi,
szarvas-nemzetség szülötte.
Fürge nyulak a futárok,
ugrik egy-egy a bokorból,
fülemüle-zenekar szól,
szép mesét a forrás mormol.
Árnyékban nyíló virágon,
ér mentén, egy-egy csapáson
méhrajt látni vonulóban,
hangyasereg is bukdácsol.
Menjünk mink is a királyhoz,
kedvesem, váljunk gyerekké,
szerelem és jószerencse
váljanak játékszerekké.
Úgyis az egész természet
csak azon volt, én úgy látom,
hogy te légy a legislegszebb
játékbaba a világon.
Mendegélünk majd kettesben,
elbolyongunk ott magunkban,
forrás mellé pihenünk le,
az egy hársfa alól buggyan.
El is alszunk ott, virággal
hint a hársfa halkan ringva,
juh-karámból pásztor tülke
búg bele az álmainkba.
Egyre jobban összebújva
szundikálunk, szundikálunk.
Hallga, hallga, bölcs tanácsát
hívja most urunk-királyunk.
Hold besüt a lombok résén
szép fehér forrás fölébe
és körénk gyűl innen-onnan
őfelsége udvarnépe:
tenger habfehér csikói,
nagy bölénybikák, őslények,
dús aggancsú szarvasgímek,
kicsinyükkel a nőstények.
A hársfánktól sorra kérdik,
kik vagyunk és tanakodnak,
majd az ágat félrehajtja
jó gazdánk és szól azoknak:
“Ó, nézzétek, hogy alusszák
erdő álmát, ó, de szépen!
Mind a ketten véghetetlen
kedvesek, mint a mesében!”
Forrás: Lélektől lélekig
A kutyám
halkan lépked lépteim után.
Hőt, fagyot
boldogan tűr értem, nem hagy ott.
Szél ha tombol,
jég ha ver, nem veri el nyomomból.
Ő azért van, hogy kísérjen engem,
négy év óta kísér, mint az árnyék.
Ha nem volna, idegenül állnék
a mezőn, a kék-zöld végtelenben.
Hátranézek, ott van, mindig ott van,
jön utánam halkan és nyugodtan.
Nem kékvérű ősök ivadéka,
a hűsége minden érdeme,
meg hogy úgy néz a szemembe néha,
mintha mindent, mindent értene.
Le-lehajlok, hogy megsimogassam,
ő hátára fordul erre lassan
és ott érzem ujjaim hegyén
dobogó kis szívét. Ó, szegény!
Néha aztán – vannak külön utak –
otthon kell őt hagynom, ez a sorsa.
Ekkor ő, mint akit szívenszúrtak,
leroskad a kapunál a porba.
Ott találom, mikor visszatérek,
akkor tér meg őbelé a lélek.
Ó, hogy megörül,
ha megérkezem!
hogy ugrál körül!
nyalná a kezem.
Kaputól az ajtóig követ,
ott megáll és hűség és remény
csillog a szemén:
hátha, hátha beljebb is jöhet?
A bundája ázott, talpa nedves,
de oly szépen néz rám. Jöjj be, kedves,
jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.
Ne csalódjék a Remény, a Hűség.
Forrás: Lélektől lélekig
Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.
Vékony, kékkötésű könyve
mellé esett a gyantás tobozokra.
Halántékán piros lett haja bokra.
Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
fenyőszagú szobában. Sok gerendát
és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
A fejénél egy férfi könyököl.
Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.
Irén szétnézett, mint aki nem érti.
“Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
Irén megrémült. “Jézusmária,
maga kicsoda”? “Az erdész fia.”
Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén felkelt és elpirult nyakig.
Elmondta, hogy a fürdőben lakik
és szívbeteg és nem soká fog élni.
A szívességet megköszönte sokszor
és menni készült. Várja már a doktor
a szanatóriumban. És a néni.
A férfi nézte, nézte. És a széket
forgatta és szeme villogva kéklett.
“Apámék a szomszéd faluba mentek,
ketten vagyunk a házban. Maga szép,
oly földöntúlian szép, mint a szentek.
És meg fog halni, ha innen kilép.
Maradjon.”
Csend volt. Szívdobogtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
És messzenézett. Messze. És mosolygott.
Maga elé, soká. Mint aki boldog.
És felrezzent. Némán adott kezet.
Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
Lehelethalkan súgta: “Köszönöm.”
S a fagyos úton elhangzott a lépte.
Forrás: Lélektől lélekig
