1
Mikor ébredtél: én hajnalod voltam.
Mikor aludtál: lettem éjszakád.
Dongód lennék enyves szegfű-csokorban,
szakadt szárnyam fájdalmát hallanád.
2
Csillámló ezüst éjek habja ringat
hozzád, halotthoz mindig közelebb;
de végső fagy kioltja lázainkat,
a jégmezőn elcsúszom, mint az eb.
3
Vigasztal végtelen találkozásunk,
mégsem vakít a villogó remény:
más égre más szivárványt sző az álmunk,
te már nem léssz és én már nem én.
Forrás: …Szeretem a verseket
Minden elmúlik egyszer.
Elfogy a könny, kiszárad a tenger.
Elfogy a szó és elfogynak a hangok,
némán konganak súlyos harangok.
Elfogyunk lassan, mint füst a szélben.
Elfogy aki bántott és elfogy aki vétlen.
Elmossa talpunk nyomát az eső,
nem találja helyét a sírva kereső.
Elfogynak vicceink és mind a nevetések,
elfogynak egyszerű, tiszta szeretések.
Elfogynak vitáink, elfogynak a csendek,
akik elfáradtak, mind hazamennek.
Elfogy a rossz és elfogy a jóság.
Elfogynak védett kertünkből a rózsák.
Elfogynak reggelek, elfogynak az esték,
elfogy palettánkról mind a színes festék.
Elfogynak a csillagok és elfogy miben hittünk,
kiürül a szép kosár, mit közösen vittünk.
Elfogy összes vágyunk és végül csak az marad,
hogy elengedjük lelkünkből a reszkető madarat.
Forrás: A vers internetes irodalmi gyűjteményekben és közösségi megosztásokban több helyen is megtalálható.
Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
És jól belátni innen a szobámbul.
Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
Egy kisgyerek olykor arcomba bámul,
mit nézek oda? És a csend kiszáll,
és ott lebeg riadt tekintetem,
mint a viharban turkáló sirály.
A néni is leteszi a kötést,
hamuszín arca egy kicsike felleg,
és hirtelen mind-mind felállanak,
nem tudni, sírnak, félnek, vagy nevetnek?
Reám merednek. Érzik a szemem,
mely felkavarja halk nyugalmukat,
és sejtelem zúg, kihül a szoba,
zöld árnyak, temetői hangulat.
A lámpa is halódva fellobog.
Sötét szivem lesz az úr mindenütt,
s ők menekülnek óriás batyukkal – –
Mi lesz velük?
Forrás: Lélektől lélekig – Kosztolányi Dezső versei
Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.
Örök kutakba mélyült multunk vissza,
s jövőnkben is csak tünt időknek titka
fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.
A testünkön sok méltatlan csapásnak
nyomán kinyíló tűzpiros virágok
örök csodáknak ködlik illatát ott,
hová a durva kéznek ökle pattant.
Ha zendülünk és hátat fordítunk is
az angyaloknak, bús imádkozás csak
e lázadás, – hisz hátunk íve fáradt
lejtésű, mint a múló hullám habja.
Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg
a lábunkon lefut szivárgó szirma
a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza
a vért a por! Vacogni kezd a térdünk;
védő kezünk is lassankint lecsusszan
s egy messzi menny sebünkön átviláglik, –
most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:
mert láttatok már minket s ezt a percet!
Forrás: Lélektől lélekig – Pilinszky János versei
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Én járok rajta s bánatom
naponta megalázza.
Bár szeretem, mert rámarad
a földiségem váza.
Én járok rajt csak, én magam!
Mindenki más csak rája lép
s a barna föld se tudja,
hogy arcom, kezem, derekam:
egy imakönyvből kihullt kép,
mit eltép egy szűz ujja.
Forrás: Lélektől lélekig – Somlyó Zoltán versei
Kincses ládáimat
zuhanó pöröllyel szétzúzom
Váraim tornyát dörgő ágyúval
szétlövetem
A romokra ülök
gondolkodni az életemről:
Milyen furcsa volt!
Két nagy lila szem volt,
melyre ráeresztem
pilláimat.
Méh volt:
méze volt, fulánkja volt.
Rózsa volt:
illata volt, tövise volt.
Gyertya volt:
fénye volt, füstje volt,
Milyen furcsa volt!
Forrás: Lélektől lélekig – Dsida Jenő versei
Maradj szép!
Nem magadért nem is értem
maradj szép a világ közérzetéért
Nem tehetsz róla hogy ilyen vagy
Viszont ha már…
Maradj szép az emberek öröméért
Sok torz hatalom
puszta létével is
nem hogy akarná nem hogy gyűlölettel
de saját szegény törvényeivel
Te ugyanúgy
saját gazdag törvényeid szerint
nem hízelkedve nem tapsot keresve
legjobb ha nem is tudsz sokat magadról
vagy legalább a lényeg lényegét nem
De a világ
az emberek
megérzik bizonyára
megéreznek valamit a magosabb
rendből?
hát legalább
ezért
maradj szép!
Forrás: Lélektől lélekig – Csorba Győző versei
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Víz-könnyekkel gyászolnak mások,
Az én könnyeim már szárazok,
Bolond és furcsa könnyek:
Vad, nyugtalan kacagások.
Úgy cseng, mint egy babonás emlék,
Riadozón, ez a kacagás,
Mintha valami ősi,
Nagy átoknak felelgetnék.
Forrás: Lélektől lélekig – Ady Endre versei
A nyár elé, a kert fölé
kikötve áll a rózsa,
és ráhanyatlik szótalan
a rabtartó karóra.
A fűzfaág is, levele
még egy se hullt a porba,
s tenger szemét örökre már
szeszélyesen lehunyta.
Tünődve én is hallgatok,
sötéten egymagamba,
mind eltökéltebb bánatot
löttyintve poharamba!
Kimondhatatlan egyedül,
apátlan és anyátlan,
megannyi tompa áldozat
hervadozunk a nyárban.
Forrás: Lélektől lélekig – Pilinszky János versei
Domb tövén, hol nyúl szalad,
s lyukat ás a róka:
nyári fényben, napsütésben
felhőt les Katóka.
Zöld fűszál az ajka közt,
tenyerén az álla…
A vándorló felhő-népet
álmosan csodálja.
Elől úszik Mog király,
kétágú az orra,
feje fölött koronája,
mint a habos torta.
Fut mögötte a bolond
szélesen nevetve –
nagy púpjából szürke kígyó
nyúlik az egekbe.
Törött kordén utazik
egy kopasztott kánya,
s haját tépve Bogyóvére,
a király leánya.
És utánuk cifra ház
gördül sok keréken,
benn a cirkusz hercegnője
öltözködik éppen.
Száz ruháját, ékszerét
odaadná szépen,
csak egy hétig futkoshatna
lenn a nyári réten.
Forrás: Lélektől lélekig
