– Honnan uram ilyen bozontosan?
– Az ántivilágból jöttem, uram.
– És ott mit hagyott?
– Ó, nagyon sokat!
tejelő kecskét, fölnyergelt lovat –
és ráadásul királyságomat.
– Mi hozta? Hintó? Gépkocsi? Vonat?
– Nem látja fölmart, véres talpamat?
Gyalog jöttem én, uram, csak gyalog:
hiszen az ön költeménye vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, rövid pár évre add csak
A szavak csengő színezüstjét,
Vert aranyát a gondolatnak,
Képek suhanó selymét nékem,
Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem
Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,
Némák, akiknek én vagyok a nyelve,
Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,
Árvák, akik nevében én beszélek
S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,
Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.
Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal
S ki magam itt bolyongok tépve, árván:
Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,
Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.
A száz sziklába befalazott kincset
Hadd hordjam össze egy roppant halomba,
A szerteszálló sok-sok kósza jajszót
Ezer hangon búgó egy fájdalomba,
Szakadjon le az idegenség fátyla:
Aki engem lát, bennem magát lássa,
S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,
Az égből orzott láng, én Istenem.
Égessen be a szívök közepéig!
Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,
Kezedbe adom vissza minden vágyam,
Mert mind betelt. És nem éltem hiában.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
Szegény, vert állat nyerített s a száján
A hab fehérlett és a gondolat
Az ember vak agyában csak derengett.
Szegény vak ember, míg te egyre verted
Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
S az égre, földre néztem és kerestem
Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
A megváltásra gondoltam. Kereszten
Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.
Forrás: Lélektől lélekig
mert nem kérdezted, hogy vagyok,
hogy megy sorom az erdőn innen,
merre fordulnak álmaim,
van-e béke, ami segítsen,
ötlet, játék, ami feloldjon
vas vizek kútjai között;
nem firtattad, mi nő a kertben,
mi fogy a polcon, mi a szívben:
kisarjadt bennem a harag,
hogy méltatlanul vártalak,
hogy elsiettem a jövendőt,
mint horgonyvetést a hajó,
hogy lombját vesztett percet erdőt
faggathatnék, de mire jó,
de mire, de kire, hová –
nem kérdezlek, te sem kérdeztél.
Elindultál karom közül,
és lám a szóvivő szél megtér,
a bú hegye egeret szül,
a bú forrása szökni próbál –
visszanéztél a fordulónál,
mire gondoltál, mire nem?
(Csönd gyűl felmagzó füveken,
kérdések kalászai érnek,
küldöm a holdat, ha eléred,
ha megérted… Vitorla vásik
jó kikötők jó fároszáig.)
Forrás: Lélektől lélekig
Egy sivatagra gondolok: ott laksz a szélén.
Egy rövid lábú lóra, szűk nyereggel,
lobog a szél sörénye, köd patája
dobogtat botló ritmust vad világba,
vak hajnalba, homályos délbe.
A levesed kopár asztalra téve.
Egy sivatagban várakozni, futni.
Szikes puszták gyöpébe kapaszkodni.
Tudja a kánya, sejti nyúl, evetke:
a paripa zabláját levetette,
patkója nem volt, patkószegeit
még messzi patakok rejtegetik,
még verni sem kezdték zsémbes kovácsok.
Májusi hó kerget vissza a házba,
homokbuckák közt fagy szekere, lángja,
hol hallgatsz?
Hazudik a sejtelem,
vagy jós szorongás bánik el velem,
mert sokszor látlak, homokfüggöny rejt el,
míg várlak szárnyaszegett szerelemmel.
Forrás: Lélektől lélekig
Utolértek temetetlen halottaim
az elhagyott évek.
Sebekkel nyílnak elém az emlékek,
korbáccsal ébresztik ifjúságom,
dalos madárszívem, börtönbe zárt álmom.
S előbújnak a múltból a képek,
arcok, hangok, szerelmek, ölelések.
Emlékek nyája csoportosul
lélek mezején, délibábosul álmaim egén.
Tarkómon érzem ősök tenyerét,
kínjaik kérgén virágzó reményt.
Megáll az idő, s a rohanó szavak
tehetetlenül elém omlanak.
Építsek belőlük sziklavárat?
Gátat az idő ostromának?
Utódaimnak szerény lakot?
Sivatag szélére templomot, aminek
tornyában szívem harangja kondul?
Halottaim majd utolérnek,
nekifeszülnek kötelének,
zsilipét nyitják a végtelennek
és temetetlenül eltemetnek.
Forrás: Lélektől lélekig
van amikor a másik szobába vonul, van amikor úgy sír hogy kívül nevet
van amikor örömében könnyezik, van amikor eltitkolja hogy szeret
van hogy csak érted él, és tudod hogy halni is érted fog
van hogy nem viseled el, de van hogy imádod ha nyafog
könnyű ruhákban jár, s neked örök rejtély marad
van hogy egy nő csak puha vászon, test, meztelen darab
mennyi égő virág között van hogy csak egyet mentenél
van hogy pokolra jutsz miattuk s szíved a tűzbe ér
van hogy aranyban látod, van hogy egyiptom barna
s reméled hogy lesz olyan fehér, mint egy papíralma
van hogy igent mond, van hogy csak a fejét rázza
van hogy többet mondana rólad egy igaz nő álma
van hogy bejön a szobádba, van hogy kifesti az életed
és tudom hogy olyan is van, hogy együtt nem lehet
Forrás: Lélektől lélekig
Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.
Forrás: Lélektől lélekig
Ezen a nyári reggelen a nap még nem fogyatkozik.
A zöld lombokhoz elmegyünk. Nézzük az erdei mozit.
Ezen a nyári reggelen mégsem kelünk fel hamarább.
Álmokat sem dédelgetünk. Csak alszunk súlyosan tovább.
Ezen a nyári reggelen a szorongás elköltözött
a szívünkből és elveszett ködbe vesző lápok között.
Adj békességet, Istenem, segíts újulnom reggeleddel,
kibontakoznom bojtorjános magamból; szívem nem veszett el,
sem hozzád szálló halk szavam. De mindennek árnyéka van,
a derűnek, a pillantásnak, a nyári reggel varázsának,
a játékos versnek, a csöndnek. A csöndben ismeretlenül
kimondhatatlan sejtéseink nőnek.
Ezen a nyári reggelen harmatot gyűjt a képzelet.
Ösvényt választ nagy hirtelen. Az ösvény fény felé vezet.
Fény felé, megnyugvás felé. (Mert rosszkedvem nem az Övé,
sem aggodalmam, szemem árka. Pedig ha ránéz a világra,
engem is lát így; rosszkedvestől, fonnyadó testestől-lelkestől,
és mert övé, amit teremtett: titkon frissíti fel a kertet.)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul –
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
Forrás: Lélektől lélekig
