“Vándor, ki erre jársz,
Sírj vagy nevess,
Zokogó víz Balaton-
szemes
Fái görcsben a tóra
hajolnak,
Hatalmas nagy fia
holtán
Ki voltál
Latinovits
Zoltán.
Pünkösdi lángnyelv
júniusi szélben
Lecsap a habokra,
hazányi vakokra
Boldog vagonokra.
Napfogyatkozás
egy júniusi éjben.
Nagy Gáspár
Forrás: Szeretem a verseket
Gy. F. ajánlás
Te még nem tudod, hogy ki is vagyok,
Hogy kiék ezek a fáradt szemek
Melyekben életfény sosem ragyog.
Az én arcom ez a beteg sápadt,
Kín meszelővel fehérre mázolt
Melyről lesír távol az utálat….
Ez is az enyém még, te, a hajam,
Ez a törtfényű kis büszkeségem,
Az egyetlenegy fiatal rajtam.
Ma milyen furcsák a szemeid,
Most ép olyanok, mint a Kisdedé.
Olyan babonásan tiszták megint.
Ne nézz úgy rám, hisz csak fáradt vagyok.
Én már látom, hogy a te szemedben
A fáradtságom is benne ragyog….
Forrás: Lélektől lélekig
Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.
Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
Csak rombolod a szép épületet,
Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.
Óh, változz, s lelkem veled változik!
Szeretetnél szebben lakjék a düh?
Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
Vagy legalább magadhoz jószívű:
Nemzz utódot, szívem is kér, – hadd éljen
Szépséged tovább benned s a tiédben.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Madár dalol itt valahol
Én azt hiszem hogy a te lelked
Virraszt közöttünk ránk hajol
S tépett bakáknak énekelget
Hallgasd csak oly szelíden búg
Nem is tudom hogy melyik ágon
Teli dalával minden út
Bármerre járok e világon
S mit is mondhatnék lélek ez
De dallá lett s dalol a fáról
S a szívből égi rózsa lesz
Mit is mondhatnék e madárról
Bakáknak ő a szerelem
Az én szerelmem mint a rózsa
Oly szép leány és csak nekem
Dalol a kék madár ma róla
Ó kék madár oly kék vagy mint
Égi szerelmem szíve bájos
Gyöngy éneked kezdd el megint
A távol kattogó halálos
Gépfegyvereknek is ne félj
Talán csak csillag hull sziszegve
Az éjre nap jő napra éj
Kék szerelem hajlik szívemre
Forrás: Lélektől lélekig
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
1922 első fele
Forrás: Szeretem a verseket
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Forrás: Szeretem a verseket
Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség…
Óh gyönyörűség!
Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!
Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
Óh gyönyörűség!
Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Forrás: Szeretem a verseket
A vén diványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.
Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom,
Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
Ölébe békén árva főmet hajtom.
– Ó Nap, a csókod új életre kelt,
Ha símogat selyem hajad, még élek;
Rossz idegem új ösztönökre lelt.
Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
Az éjnek oly riasztó árnya van
S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!
Forrás: MEK
Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod.
Én nem tudom, virágok ültetését
ágyásaidban hogy igazitod.
Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szivével
bánatosan kertedbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.
Forrás: Szeretem a verseket
Üzleteitekbe én belenyugszom
(nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
de én nem kívánom már senki házát,
Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
ezüst marháit s arany asszonyát sem,
nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.
Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).
Belenyugszom üzleteitekbe,
jaj nekem,
fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
jaj nekem,
százszor jaj bennem az ifjúságnak.
Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?
Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!
De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
én nem megyek már soha Indiába,
a templomból kiűztek a papok,
kiűztek a kéjből a kéjnők,
a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
meghajtom fejem a földi rögök felett,
valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.
Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
ennyi maradt nekem.
Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
és föllehel az éterek felé.
Forrás: meglepetesvers.hu
