Kategória: Szerzők

  • Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

    Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

    Az éjtől reggel, a nappaltól este,
    A színektől, ha szürke por belepte,
    A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
    A hangtól, mikor csendbe halkul el,
    Minden szótól, amit kimond a szánk,
    Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
    Minden sebtől, mely fájt és égetett,
    Minden képtől, mely belénk mélyedett,
    Az álmainktól, mik nem teljesültek,
    A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
    A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
    A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

    Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
    Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
    Elfut a perc, az örök Idő várja,
    Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
    Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
    Hidegen hagy az elhagyott táj, –
    Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

    És mégis mondom néktek:
    Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Áprily Lajos: Június 21

    1.

    Az esztendő ma átbillent az ormán,
    lejtője várja: nyári s őszi rét,
    és lenn az őszi táj alatt, mogorván
    komor vidék: a téli vaksötét.

    2.

    De láttad-é, ha fogy homálya,
    s újból emelkedőre hág?
    Március és május csodája
    s csodákon túl új csúcsa várja,
    s tágul élet, tágul világ.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Radnóti Miklós: Június

    Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
    az ég derűs, nincs homlokán redő,
    utak mentén virágzik mind az ákác,
    a csermelynek arany taréja nő

    s a fényes levegőbe villogó
    jeleket ír egy lustán hősködő
    gyémántos testű nagy szitakötő.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Erdélyi József: Tavaszi ország

    Vadvizeket borzol a szél,
    kék a tükrük, mint az acél;
    selyemkendő a zöld mező,
    belé a Nap virágot sző.

    Künn legelész már a jószág,
    ilyenkor szép ez az ország:
    nem papoké, nem uraké,
    hanem a napsugaraké.

    Árok parton nyit a kökény, –
    sose búsulj, szegény legény:
    jut neked is egy szál pendely
    tele tüzes szerelemmel.

    Most virágzik fűzfa-nyárfa,
    most örüljön minden árva:
    ég az apja, föld az anyja,
    testvére a küzdő hangya.

    Sárga virág a zöld réten,
    kis pacsirta a kék égen;
    nem szánt, nem vet, csak énekel,
    nem kérdi, hogy kit érdekel…

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Petőfi Sándor: A csámpás legény

    Pórul jártak a leányok,
    Eddig én jártam utánok,
    Most ők járnak én utánam:
    Látod, látod, csámpás lábam!

    A legénység szépe java
    Egytül-egyig elment tova,
    Mind elmene katonának,
    Én billegek, itt hagyának.

    Kata húgom, jut eszedbe?
    Kértelek: végy a szivedbe.
    Kinevettél akkor csúful,
    Ha nevettél, mostan búsulj.

    Aki eddig rám se’ nézett,
    Most én arra rá se’ nézek.
    Ha nézem őt, azért nézem,
    Hogy őkegyelmét lenézzem.

    Melyik a legszebbik leány?
    Azt veszem el, azt is talán,
    Az is ugy lesz feleségem,
    Hogyha megkér nagyon szépen.

    Jó ilyenkor a csámpás is,
    Ugy-e lyányok, mikor más nincs?
    Kapnak rajtam a leányok,
    Pedig csámpás lábbal járok!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

    A napok rohannak, futnak,
    céltalan bolyongunk a szürkeségben.
    Mindenki siet valahová.
    Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
    Hiányzik valami az életünkből.
    Nem látjuk a tarka virágok színét,
    nem érezzük a napfény melegét.

    Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
    elmúlt nyarak igézete,
    ringó kalászos, erdők illata.
    Hiányzik az életből valami…
    Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

    Egész életünkben szakadatlanul,
    fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
    Vágyódunk a tökéletességre,
    és csak reménykedünk hiába.
    Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
    egy kézfogásban, egy mosolyban.

    Hiányzik az életből valami…
    Hiányzik a jó, hiányzik
    a napfény mosolya, az éjszaka
    vaksi pislogása, a hajnalok
    ébredő ölelése. Hiányzik
    a nappalok hangos nevetése.

    A nappalok rohannak, futnak,
    mindenki siet valahová.
    De egyszer, valahol meg kellene
    állni egy mosolyra, egy
    ölelésre, egy igaz szóra.
    Valahol meg kellene állni,
    segíteni azon, aki elesett.
    Meg kellene tanulni újra
    mosolyogni, kezet nyújtani!

    Hiányzik a világunkból
    a nagy világ…
    Hiányzik az életünkből
    az életünk, – a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petri György: Amíg lehet

    Ahogyan megyünk összebújva az
    Iskola utcán fázós-boldogan
    („őszi szerelem” – mondta kis pimasz
    fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

    bár, persze tudtuk mi is pontosan,
    hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
    hogy most már minden utoljára van,
    hogy az öregség tele behavaz,

    de addig itt a kocsma és az ágy,
    addig legyen tivornya, buja vágy
    amíg lehet. És aztán szépen együtt,

    egymás kezét el többé nem engedjük,
    s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
    toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztury Dezső: A kedves karjaiban

    Fölém hajolsz; a csókod szívemig
    Sajog s te vígan játszol e céltalan
    Szerelmes perccel. Azt hiszed tiéd
    Vagyok, pedig a vágy buvó tüze
    S a néked idegen gond keserű
    Dacot vegyít szívembe: «Nem ülök
    Szoknyádon egyre!» Felneszel nyitott
    Szemmel szendergő féltésed: ölelsz
    Szomjas karokkal, harcolsz, követelsz:
    «Jogos jószágom vagy!» Ha elmegyek
    Követsz mint tompa éhség; szívemet
    Szorítja bánatod és visszatérek.

    Mind fellegesebb sorsod s egyre jobban
    Tapadsz a földhöz mégis, egyre mélyebb
    Parancsra ver szíved, véred mohó
    Játéka elcsitul, a tűzhelyen
    Őrzöd a lángot: «Nőjön a gyerek,
    S a jeges csillag alatt kint ne érje
    A férfit a karácsony.»

    Elborulva
    Nézlek. Bennem ne bízz. Az a jeges
    Csillag igéz, az méri birtokom
    Határát s megyek, bár tudom, halálos
    Gonddal szednél fel, hogyha az úton
    Meglelnél vérbe fagyva. Mint anyám,
    Olyan vagy nékem s mint az üldözött
    Szarvas futok szép, híves patakodra.

    S elpihenek, a forrás és a hűs
    Árnyék párába fürdet, rámhajol
    A lomb s a földnek ősi, dús erői
    Vérembe átkeringenek. Ki vagy
    Te halkan ringató? Anyám vagy-e,
    Vagy kedvesem, vagy az örök szülő,
    A vég s a kezdet? Mért támad behunyt
    Szemem elé a régi, titkos éj
    S mért álmodom oly éber-nyugtalan
    Szívvel, mint erdők mélyein a vad?
    Arcom estharmat fürdeti, de álmom
    Őrzi és vár az országjelző csillag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Árnyékok

    Kérdezhetnétek:
    Mit akarsz ezzel a torz,
    félig megvakult tükörrel?
    S én vándorútamban mégis felmutatom,
    ősbizalommal mégis dadogom:
    Íme én, íme te!

    Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
    S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
    árnyékairól méritek.
    Így mutatom én nektek a dolgok
    másvilágra nyúló árnyékait:
    Hegyek árnyékát,
    házak árnyékát,
    városok árnyékát,
    magatok árnyékát.

    Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
    előttem is égig csapott
    a csipkebokor lángja
    s azóta borzongó mellemben lakik
    a Kimondhatatlan Nevű.

    Rendeltetésem még titok.
    Járok a kiterített lapon,
    a világ mezeje szélén
    s elfog a félelem reszketése,
    mikor süvöltő éjszakán
    ott nyitom fel az ócska bibliát:
    És lőn Salamon: király
    az egész Izrael fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

    (Halott leányka emlékének)

    A megfagyott öbölben
    jégbe szorult a csolnak.
    A hallgatás bárányai
    melletted vándorolnak.

    Mégy lankadón és szelíden,
    glóriásan és nézelődőn
    a vattás békesség felé
    véget nem érő jégmezőkön.

    Kibomlott és havas hajad
    meglobog és ismét elül.
    Világító virágokat
    ejtesz a hóba jelül.

    Csend van, amikor megállsz,
    csendje hótömbnek, jéglemeznek.
    Tisztán hallod, amint most
    üvegszívem szirmai töredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig