Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért – bár mit se várva –
időzöm, mint rózsa árnya
a falon.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
Ha felmennék, fény záporozna rám.
Tenyerembe kitenném szívemet
s a nap felé magasra tartanám.
Forrás: Lélektől lélekig
Megállították: van jelvény a mellin?
Csak egy virág – mást nem mutathatok.
Reátámadtak: guelf-e vagy ghibellin?
Bátran felelte: – Én költő vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd az ige bételik,
S az ígért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.
Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Újra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!
A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy száműzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.
De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajaka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!
Forrás: Lélektől lélekig
Miért siettem merész álmokat élni,
Ha ébredéskor már nem lehet remélni?
Miért bukdácsoltam göröngyökön kábán,
Mikor szállhattam volna felhőknek szárnyán?
Miért izzottam vágyban, láztól hevülve,
Jó már nem lehetek, csak hidegre hűtve?
Miért oly őrült és ostoba az ember,
Mikor szerethetne, már szeretni sem mer!?
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.
Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.
Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gondnyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.
Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.
Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbedermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.
Forrás: Lélektől lélekig
Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek
s mert felemellek, magasabb.
Az önzés is önzetlenség lesz
közöttünk. Ám mint válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.
Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot
viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.
Forrás: Lélektől lélekig
Lehúztuk a cipőt is,
úgy mentünk, kéz a kézben.
Ázott hajad esővíz-
illatát most is érzem.
Tapicskoltunk a sárban;
sikolyaidtól bokrosodva
futott a sáncban
a sárga patakocska.
– Gyermekkoroddá lennék
érted, te kedves.
– Te jó, te drága.
Társtalan lép az emlék
a kármin-köröm pettyes
tavaszi sárba.
Forrás: Lélektől lélekig
Ezüst holdfényben,
ha kék árnyak ölelnek
rólad álmodom.
Forrás: Lélektől lélekig
Én ittam borát már a hatalomnak,
Amit a lélek ad.
Élveztem magamat
Hegyen, tömeg felett.
A rámszegezett izzó szemeket
Láttam.
Láttam a népet megremegni láztól,
S várni, hogy lelkem bús csipkebokrából
Mikor csap ki a láng?
Tapsolt, zúgott az emberáradat, –
S én hálátlan, ezalatt felfedeztem
Egyetlen arcot, mely hideg maradt.
Forrás: Lélektől lélekig
