Halottja van mindannyiunknak,
Hisz’ percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levelet hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
(1909. május 5., Budapest – 1944. november, Abda)
Foglalkozás: költő, műfordító
Anyja: Grosz Ilona
Múzsa: Gyarmati Fanni (felesége)
A szépség utáni vágy és a háború szorongása különös békében találkozott benne. Versei a derű és a rettegés finom egyensúlyából születtek; a végén imádsággá tisztultak.
A bori notesz darabjai a magyar líra legmegrendítőbb dokumentumai közé tartoznak. Életét a II. világháborúban, munkaszolgálatosként vesztette el.
(1900. március 31., Miskolc – 1957. október 3., Budapest)
Foglalkozás: költő, műfordító
Anyja: Nagy Erzsébet
Múzsa: Korzáti Erzsébet
Érzékeny, vívódó lélek, aki nem félt kimondani az emberi ellentmondásokat.
Költészetében szerelem, hűség, bűntudat és önvizsgálat fonódik össze, mintha a józan és a szenvedélyes hang beszélgetne.
A „Te meg a világ” az őszinte önboncolás egyik csúcsa a magyar lírában.
(1885. március 29., Szabadka – 1936. november 3., Budapest)
Anyja: Brenner Eulália
Múzsa: Harmos Ilona (felesége)
A Nyugat nemzedékének egyik legsokoldalúbb alakja.
Finom iróniával figyelte az élet apró mozzanatait, a mulandóság szépségét és fájdalmát.
Kívülről könnyed úriember, belül mélyen gondolkodó, szorongó lélek.
Versei és prózái egyszerre szólnak a derűről és a veszteségről – arról, hogy az élet rövid, de érdemes megszépíteni.
(1886. április 14., Arad – 1928. november 7., Budapest)
Anyja: Horváth Erzsébet
Múzsa: Lichtmann Anna (felesége)
A modern magyar líra egyik leglíraibb alakja, finom lelkű, halk szavú költő, törékeny egészséggel.
Verseiben az elmúlás fájdalmát és a magány szelíd bánatát fogalmazta meg – halk szóval, mégis mélyen hatva.
Költészetében egyszerre rezdül meg szépség és szomorúság.
Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
és szénsötét már-már a tiszta ég
és a gomolygó, gőzölgő homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.
Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
előttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva
s egy könny remegve szempillámra foly.
Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekvő éneke.
És záporozva hull a rózsa, csók…
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.
Forrás: MEK
Tegnap harangszó hívogatott,
fény-zuhatagban állt az oltár,
míg lent a csendben, hó alatt
aludt a temető, a holt ár.
A város hangja messze szállt,
s én ott ültem a szentmisében,
szívemre hullt a fény, a csend,
mint áldás Isten tenyerében.
S most, hogy hazatértem, hallgatok,
s a gyertyák lángja rám ragyog,
s szemembe könnyet szór a fény:
kincses kezem hogy lett szegény?
A régi csillag rám nevet,
de nem nevet úgy, mint régen,
s a múltból int felém egy arc,
s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.
Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu
Betlehemi csillag
szelíd fénye mellett
ma az égen és a földön
angyalok lebegnek.
Isten hírvivői
könnyezve dalolnak
békességet, boldogságot
földi vándoroknak.
Harcos katonák is
fölnéznek az égre,
s rágondolnak álmodozva
a testvériségre.
Bujdosó raboknak
idegen párnákon
kedveseik szelíd arcát
ringatja az álom.
Fáradt katonák ti,
pihenjetek szépen
karácsonyfák lángja körül
a mi szent esténken.
Gondoljatok hittel,
zsolozsmát dalolva,
eljövendő boldogságos
szent karácsonyokra!
Csukaszürke köntös
kopott, tépett szárnya
megváltó nagy békességet
hoz most a világra.
Győzelmes örömmé
válik majd a bánat,
lesz még otthon víg karácsony
magyar katonáknak!
Forrás: magyar-versek.hu
A született Jézus,
ez igézetes gyermek,
áldja meg azokat,
kik a szívünkbe vernek
mérges szuronyokat.
Áldassanak bennünk
a kifeslett vér-rózsák:
bánat, kín, szenvedés,
mert Jézus volt a Jóság
s a nagy, szent türelem.
Csengessünk csengőkkel,
szeressünk szeretettel,
örüljünk, ha sírunk,
ha ránk tör minden ember
s ha álul bántatunk.
A született Jézus
született így s kívánta,
hogy ez legyen az üdv:
minden hívság kihányva
életünk gömbiből.
Forrás: magyar-versek.hu
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
dús világításnak özönében áll,
fényes csarnokáról hangzik a zene,
s vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
férj s nő átkarolva tartja magzatát,
keblök melegével óvják gondosan,
s rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
„Márma van karácsony szentelt ünnepe,
a nép megváltója márma születe;
jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
mert feledtük volna, hogy megváltatánk.
Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
s a nép rab maradjon véges-végtelen?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
csak hogy életemet nyomorogjam át,
s amelyet kiküzdök, életem minek,
hogy legyen igámat hordani kinek?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
és igába tart csak zsarnok akarat?
Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
édes álomképet sző rájok keze,
s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.
S hogy ne verje őket zord valóság fel,
lassan eltakarja őket hólepel. –
A várból öröm száll – zúg a téli szél –
a család helyén csak kis hódombot ér.
Forrás: magyar-versek.hu
