„Anyámnak kontya van kerek,
sötét és dús, mint egy meleg
eső utáni éjszakán
sötét és dús a lomb a fán.
Anyámnak szíve van, meleg,
piros és fáj, ha nem merek
időnként szemébe nézni:
ő minden gondolatomat érti.
Csak akkor leszek a kedvesed,
ha kerek kontyod lesz neked;
ha mint anyám: első jajomra
gyógyírt találsz minden bajomra.”
Forrás: Szívzuhogás
Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!
Szeretném – azért, hogy te is nézd
szemembe tenni szemedet.
Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.
Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szívembe tenni
lüktető, élő szivedet.
Mennyi szín! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!
Forrás: Szívzuhogás
Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.
És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.
Forrás: Szívzuhogás
Sík Sándornak
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána –
Báb-életét szétfeszítette.
A verspillangó felrepült,
Engem üresen hagyott s holtan.
Meg kell nyugodnom: nem szülője,
Csak eszköze és burka voltam.
Össze ne tévesszetek véle:
Ő immáron a napsugáré.
Hernyóformában, báb-alakban
Én maradok a föld poráé.
Misztikus vándor: megszáll engem,
Csal, mintha magzatommá válna,
Aztán gőggel lendíti szárnyát
Egy fölényesebb, más világba.
És mégis jó, hogy háza voltam,
Egy darabig eszköze, őre –
S jó a bábnak, ha néha-néha
Hall egy virágtól hírt felőle.
1936
Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
Hontalan élted meggörnyedve hordod.
Ott ahol most erény a pokoli gazság,
Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!
Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
Magyarnak maradni – ezer éves joggal!
Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
Magyarnak maradni – akkor is megérte!
Magyarnak maradni tűzzel, vízzel, vassal,
Föltépett sebekkel, lelket maró jajjal.
Meghajszolt dúvadként, vörös pokol mélyén,
Avagy szabad földön, világ túlsó szélén,
Magyarnak maradni – szent örökség révén.
Magyarnak maradni, koldus bottal járva,
Idegen népek közt boldogulást várva.
Ha rongyos szegényen szíved marja kétség,
Mert ha Nyugaton is ma még bűn és vétség
Magyarnak maradni – Mégis csak dicsőség!
Magyarnak maradni, ha támadnak orvul.
Megsebzett lelkedből ezer könny is csordul
A Hazától távol. Elhagyottan, árván,
Sötét éjszakában magyar hajnalt várván,
Magyarnak maradni – ha kell véred árán!
Magyarnak maradni világ minden táján,
Guruló arannyal ha kísért a sátán,
Mikor a csábítás oly gyönyörű, mesés,
És ha ellent állsz majd, sorsod a megvetés.
Magyarnak maradni – igazi küldetés!
Hát még lehet? Mégis lehet?
Lehet?
Virágos isten küldött tégedet!
Megint veled? veled, veled, veled?
Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet,
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,
megint veled, hogy azértis, lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled,
a metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret,
s már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban, nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled,
halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,
elmondja majd istenem-istened.
Forrás: Szívzuhogás
feleségemnek
Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom,
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.
Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem, s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.
Forrás: Szívzuhogás
Szerelmedért
feldúlnám eszemet
és annak minden gondolatját,
s képzelmim édes tartományát;
eltépném lelkemet
szerelmedért.
Szerelmedért
fa lennék bérc fején,
felölteném zöld lombozatját,
eltűrném villám s vész haragját,
s meghalnék minden év telén
szerelmedért.
Szerelmedért
lennék bérc-nyomta kő,
ott égnék földalatti lánggal,
kihalhatatlan fájdalommal,
és némán szenvedő,
szerelmedért.
Szerelmedért
eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
dicsőbb erénnyel ékesítném,
s örömmel nyújtanám neked
szerelmedért!
1843. március előtt
Forrás: Szívzuhogás
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
szeretem azt a kis
könnyű termetedet,
fekete hajadat,
fehér homlokodat,
sötét szemeidet,
piros orcáidat,
azt az édes ajkat,
azt a lágy kis kezet,
melynek érintése
magában élvezet,
szeretem lelkednek
magas röpülését,
szeretem szívednek
tengerszem-mélységét,
szeretlek, ha örülsz
és ha búbánat bánt,
szeretem mosolyod
s könnyeid egyaránt,
szeretem erényeid
tiszta sugárzását,
szeretem hibáid
napfogyatkozását.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
amint embernek csak
szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
nincs élet, nincs világ,
te szövődöl minden
gondolatomon át,
te vagy érzeményem
mind alva, mind ébren,
te hangzol szívemnek
minden verésében.
Lemondanék minden
dicsőségről érted,
s megszereznék érted
minden dicsőséget.
Nekem nincsen vágyam,
nincsen akaratom,
mert amit te akarsz,
én is azt akarom.
Nincs az az áldozat,
mely kicsiny ne lenne
éretted, hogyha te
örömet lelsz benne;
s nincs csekélység, ami
gyötrelmesen nem sért,
hogyha te fájlalod
annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
mint ember még soha,
sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
hogy majd belehalok,
egy személyben minden,
de mindened vagyok:
aki csak szerethet,
aki csak él érted,
férjed, fiad, atyád,
szeretőd, testvéred.
És egy személyben te
vagy mindenem nekem:
lyányom, anyám, húgom,
szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,
szeretlek lelkemmel,
szeretlek ábrándos,
őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár
díj avvagy dicséret,
nem engem illet az,
egyedül csak téged;
a dicséretet és
díjat te érdemled –
mert tőled tanultam
én e nagy szerelmet!
Forrás: Szívzuhogás
Item inventio poetica: az ő szerelmének örök és maradandó voltáról
“Csak búbánat” nótájára
1
Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak,
nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság
idővel mind elmúlnak,
tavaszi szép rózsák, liliom, violák
idővel mind elhullnak.
2
Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
idővel mind elvésznek,
nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek,
jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
idővel porrá lésznek.
3
Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
idővel tenger apad,
az ég is béborul, fényes nap setétül,
mindennek vége szakad,
márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
egy helyiben más támad.
4
Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
Istentől mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég,
csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
nincs vége, mert égten-ég.
5
Véghetetlen voltát, semmi változását
szerelmemnek hogy látnám,
kiben Juliától, mint Lázár ujjától,
könnyebbségemet várnám,
ezeket úgy írám, és az többi után
Juliának ajánlám.
Forrás: Szívzuhogás
