Kategória: Szerzők

  • Szabó Lőrinc: Nincs rád időm

    Égből hívsz? Hangod még elér,
    egy percre fölfigyel bennem a vér,
    aztán csak régi, sötét dühe zúg,
    mar, mint a lúg.

    Én poklok rabja vagyok, és
    már nem tudom, mi a pihenés…
    Te? – Menj… Neked még otthonod az
    arany ősz, a kék tavasz:

    te ráérsz, tied a végtelen,
    pogány múlt álmai, csönd, szerelem,
    te tündér vagy, gyermek, libegő
    fény, lepke, szitakötő:

    óh, szép, szép volna az élet,
    kis pillém, szállani véled,
    szabad utakon, föl s alá,
    mindegy, hová:

    de rám körutak hegylánca szakadt,
    tárnák, földalatti falak
    őrzik fiatal életemet –
    Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

    Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
    kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
    Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
    hagyj el: nincs rád időm!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Égesd el a könyveket, Kalibán!

    Kalibán
    Caliban: „…burn but his books.”
    (Shakespeare)

    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
    fojtsa koromba gyémánt agyvelők
    értelmetlen tündérjátékait!
    Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
    az isteni tudás? Üzlet az is!
    Az aljas élet szégyelli magát
    és álarcot vesz fel és hisz neki.
    Vén igazság, hencegtél eleget,
    most pusztulj, te háromszor-becstelen
    ábránd, ki még mindenkit mindenütt
    kiszolgáltál! És ti is, szeretet
    és jog, s aki csak vagytok, valahány!
    Hiú hitek. S szépség, te pipere,
    s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
    ti, szók, ti, képmutató istenek:
    pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
    ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
    ne is kísértsen többé sohase!
    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Töröld le arcunkról az angyalok
    arcának mimelt vonalait, és
    legyen úr végre, aki úgyis úr,
    legyen úr az egyetlen, az erő!
    Égesd el a könyveket, Kalibán,
    s kalapálj vassá, verj acélbelű
    roppant szerkezetekké! Kalibán,
    te másféle bölcs, benned is csodát
    teremtett mérnököd, az élet ős
    gépésze, a te szörnyű agyad a
    bestia mindenség legigazabb
    képletére kattogva működik, –
    Kalibán, Kalibán, borzalmas és
    bűvös hatalom, már csak te segítsz:
    alakíts át iszonyú, fekete
    óriásokká, reflektorszemű
    szénevő gépekké, hogy amikor
    elégeted a férges könyveket,
    toronytestünkkel és csörömpölő
    bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
    ingó egéig dobva, fenevad
    kórusban táncoljunk máglyád előtt
    és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
    soha többé nem leszünk emberek.

  • Tóth Árpád: Visszhang

    Mi az, mi szerte a hazában
    Üres hordónál különb módra pang?
    A (bank).

    Mi az, mit összeszedni nem tudok,
    Bár falba verjem a homlokomat?
    A (kamat).

    Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
    És nincs isteni hatalom,
    Amelynek segélyével testet öltsön?
    A (kölcsön).

    Hová küldöm az uzsorást,
    Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
    (Fenébe.)

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: A műbaba

    Van már műláb, van már műfog,
    És vannak már műszerek,
    Van műfül, műorr, műgége,
    Mindmegannyi műremek!…

    Van vízmű, és van mű víz is,
    Példa rá a köntösgát,
    Ott a vízmű úgy szuperál,
    Hogy direkt művizet ád!…

    Van azután egy színmű is,
    Gyan Thuláé e remek,
    Ezt a színműt egy szép műszín:
    A frész fene ette meg!…

    Van aztán még egyéb mű is,
    Például egy elmemű:
    Szávi tata távirata:
    Talpnyaláshoz elve hű!…

    Mind e műveket azonban
    Lefőzi egy műremek.
    Dőderlein professzor műve,
    Amely mű egy műgyerek!

    Műbabát hoz a műgólya,
    Így lesz eztán a divat,
    S ez, úgy mondják, a jövőben
    Szerelmünkre is kihat.

    Műszerelem, műölelés,
    Műcsókokból műnemű,
    S régimódra születendő
    Gyermekünk lesz – parvenű!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Prológ

    Hölgyek s urak, amit én itt elmondok,
    Isten bocsássa meg –, az biz a prológ,
    Vagyis az a finom Damokles-kardocska,
    Mely minden műsor kezdetén
    A közönségre fenyegetve lóg.

    De ne féljenek, nem lesz veszedelmes,
    Se túl illedelmes, se túl terjedelmes,
    Meghallgathatja minden ember,
    Nem muszáj elaludni tőle,
    Sőt, aki jól idefigyel,
    Még azt is megtudja belőle,

    Hogy itt mi készül,
    Hogy mit főzött ki nagy vitézül
    Az elnökség: a Lili meg a Hilda,
    No és aztán a Freund meg a Boros –
    Na! szépeket fognak látni, kérem,
    Lesz itt például „tíz leány s egy férj sem” –
    Ami némelyek szerint – humoros!

    Aztán kapnak sok egyéb humor-cikket,
    Hallanak kuplét, látnak majd dsigget,
    S láthat, aki még sohase látott,
    Például: tarantella-táncot.

    Szóval, kapnak mindent, ami finom,
    Toronyórát, láncot,
    Sőt, akinek még ez sem elég,
    Ráadásul élvezheti még
    Léderer Fráncot,
    S más ilyen aktuális viccet,
    Melyekből a humor elbliccelt.

    No, és ami fő, ami fő,
    Lesz itt sok kedves, kicsi nő,
    Akiktől majd, ha nem is olcsón,
    Lehet jótékony ügyeket venni,
    Teát inni és szendvicset enni
    S a gyönyörűbbnél gyönyörűbb Katókkal
    Táncba menni –

    Szóval, akinek a szíve fáj,
    Meggyógyítja ez a táj,
    S aki blazírt és fanyar úr,
    Majd meggyógyítja ez a zsúr,
    Mert szép az élet tea és szendvics mellett,
    Kivált mikor, aki kínálja,
    Nem más, mint ez a dicső, kotnyeles,
    Zsúrozó lányegyleti gárda.

    Eddig tartott ez a versike,
    Amely, ha nem is oly bájos és hercig,
    Mint én, vagy ott a Burger Erzsike,
    Remélem, mégis meglesz a hatás,
    Most pedig –
    Nos, kezdődjék az előadás.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Áprilisi capriccio

    Az útszél: csupa pitypang,
    A bokrok: csupa füttyhang.
    Rigó fuvoláz; rája tíz
    Zugból is felcsivog a csíz.

    Hallgatja még a rest éj
    Félálmában a kastély,
    Emelve tornyát álmatag,
    Mint nyújtózó kart, bár a nap
    Elönti friss arannyal.

    A parkban – rőt aranyhal –
    Kövér úr sétál lebegő
    Hassal az édes levegő
    Árjában, sportruhája
    Most szelídség csuhája,
    Mert még nem kezdi üzletét,
    És tőzsdetippektől setét
    Agyában a mohóság
    Helyett valami jóság
    Zsendül, mint egy kis korai
    Tavaszi virág szirmai,
    Melyek, sajnos, lehullnak,
    Ha majd e drága úrnak
    Súlya alatt új és remek
    Autója bőgve megremeg…

    Ó, áprilisi út-szél,
    Tréfás, arcomba fútt szél,
    Rügyecskék, zöldacél-rugók,
    Ó, fuvolás aranyrigók,
    Ó, csermelyhangu csízek,
    Illatos, édes ízek,
    De jó most elfeledni, hogy
    Az élet rút és vad dolog,
    Hogy itt, amennyi arc van,
    Megannyi csúnya harc van,

    S hogy botrány lenne, ajajaj,
    Micsoda cifra, szörnyü baj,
    Ha most, annak jeléül,
    Hogy tavasszal megbékül
    Szegénység, bánat, szenvedés,
    Belépnék e szép kertbe, és
    – Áprilisi merénylő –
    A hájas úrnak fénylő
    Búbjára rábökném szelíd
    Öklöm vidám barackjait.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elég volt a vágta

    Lassan, lovam, lassan,
    Elég volt a vágta;
    Vén legénynek tempós már a
    Kengyelvasba hágta.

    Minek is nyargalnánk?
    Hová? Ki elébe?
    Itt is, ott is örök cudar:
    Egy a világ képe.

    Lobogni lélekkel
    Haszontalan próba,
    Míg mi élünk, nem lesz más e
    Veszett Európa.

    S hiába legyezget
    Holmi tavaszféle,
    Mindegy az már, öreg csontnak,
    Tavasz van-e, tél-e?

    Dirmegünk, dörmögünk,
    Bajszunk, kedvünk kajla,
    Nem kell már a szerelem se,
    A parázna frajla.

    Édes kábulatra
    Könnyebb szerzet vágyjon,
    Ordas, lompos régi búkkal
    Hálunk mi egy ágyon.

    Fringiánk is vesszen!
    Az ifjabb fegyver
    Hadd csattogja, hogy ő minden
    Ócska vaskót megver!

    Majd eléri őt is
    Idején a balság –
    Hányja farát, míg lehet, a
    Csikó-fiatalság!

    Mindegy már minékünk
    Szerda vagy csütörtök,
    A nagyságos angyal vagy a
    Tekintetes ördög!

    Tempós lassúsággal
    – Elég volt a vágta –
    Szép egykedvűn átkocogunk
    A másik világba.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Jó éjszakát

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.

    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhül a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rimek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?

    Minek a lélek balga fényüzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.

    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
    Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

    Forrás: MEK