https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Nagy László, Téli látomás

    Beteg vagyok, már holnap meghalok,
    ellöktek engem tüzes angyalok,
    terítettek fagyra, veszendőbe,
    lélektelen nagy kopár mezőre.

    Száll egy madár, szénfekete kánya,
    felém ragyog csapkolódó szárnya,
    előre rúgja lábát, ideszáll,
    körültipegve bátran megcsodál.

    Ugye, a szemem szép csecse-becse,
    a dögmadárnak tükrös csemege?
    Azt várod, hogy élve fölkínálom,
    mint cseresznyét fehér porcelánon.

    Amíg élek, te légy alázatos,
    koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
    amíg élek, hadd bolyongjon álmom
    hazámon és a fekete lányon.


    ,

  • Nagy László, Szentpáli vers

    Ezüstpatkót lovamra
    aranyszöggel veretek,
    fejeteken átfutok
    mint a porverő szelek.

    Hajam aranysarlója
    tündököl fültövemen,
    dárdával, kötelekkel
    én az Urat leverem.

    Tusakodok Istennel
    dühösen s nem okosan,
    orcáimon tűzrózsa,
    lehervad hamarosan.

    Sugár sujt le lovamról,
    nyúzva cifra-szép ruhám,
    az Úrnak szánt kötelek
    csavarodnak énreám.

    Az égszínű bőrnyereg
    tűzön feketedve ráng,
    sustorogva penderül,
    mint lángban a mákvirág.

    Uramisten, mi lesz itt!
    Kapok ballagó sarút,
    holló-lovam rámszagol,
    rámröhög egy iszonyút.


    ,

  • Nagy László, Szívem örökös ételed

    Szívem örökös ételed,
    pünkösdirózsás életed.
    Eső, hóharmat ránk szakadt,
    gőzölgünk vörös fák alatt.

    Az égi gyöngy hideg, rideg,
    hajról bokáig lecsereg.
    Minket az ősz hiába ver,
    hevünket nem hűtheti el.

    Lehetünk térdig sárosak,
    tüzesen vagyunk párosak.

  • Nagy László, Húsz évet betöltve

    Országút porával
    érkeztem a házhoz,
    ordasan leültem
    anyám asztalához.

    Fehér országúton
    csak a szedret ettem,
    magas déli fényben
    attól émelyegtem.

    Most fekszem a fűben,
    diákságnak vége,
    ettem, ittam, élek,
    nem tudom mivégre.

    Közel a szívemhez
    magas csalán-erdők,
    csípős tornyaikkal
    felhőkig törekvők.

    Kellene virulni,
    de még csak busúlok,
    az én idegeim
    kifárasztott húrok.

    Hagyjál Uramisten
    pihenni füvekben,
    legyek fekvő gyertya,
    még ne gyújts meg engem.

    Húsz évet betöltve
    írtam negyvenötben,
    még a vadcseresnye
    piroslott fölöttem.


    ,

  • Nagy László, Lánglakodalom

    Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
    a föld meginog, széthasadozok,
    jajgat a kő is, közelítenek
    csikorgó csontú páncélistenek.

    Az asszony szája lázzal cserepes,
    ölbeli gyerek didiket keres,
    rívó leányok, megritkult család
    lesik topogva a nap hajnalát.

    Egy pillanatra béke lett,
    orosz katona kér aludt-tejet.
    Most vastüdejű gonosz angyalok
    szárnyától az ég sajog, ragyog,

    borulj a földre, ne less repülőt,
    zúdít a földre foszforos esőt.
    Barát-e, ellenség-e ő?
    Ki bűne ez a mennyegző?

    Ripeg-ropog a lánglakodalom
    a háztetőkön, sárga kazlakon.
    A lángok ujja égre esküdött,
    most kulcsolódik két házsor fölött!

    Az utcán én vagyok csak vakmerő,
    a férfiakkal tele a mező,
    ott óbégatnak hogy: idesanyám!
    Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

    s a lécketrecben ég a kiscsikó,
    jászol tüzébe vicsorít a ló,
    lángok közé a tehén borjazik,
    szénfeketére ökrök sülnek itt –

    Lángok közül te árva vakmerő,
    mi menthető volt, az se menthető.


    ,

  • Nagy László, Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.


  • Nagy László, Adjon az Isten

    Adjon az Isten
    szerencsét,
    szerelmet, forró
    kemencét,
    üres vékámba
    gabonát,
    árva kezembe
    parolát,
    lámpámba lángot,
    ne kelljen
    korán az ágyra
    hevernem,
    kérdésre választ
    ő küldjön,
    hogy hitem széjjel
    ne dűljön,
    adjon az Isten
    fényeket,
    temetők helyett
    életet –
    nekem a kérés
    nagy szégyen,
    adjon úgy is, ha
    nem kérem.

    —

  • Nagy László, Az én szívem

    Az én szívem játszik,
    ingemen átlátszik,
    másik szívvel tündérkedik
    hajnalhasadásig.

    Születtem, felnőttem
    durva gaz-erdőben,
    virág vagyok, attól félek,
    csalán lesz belőlem.

    Szaporodik évem
    fényben, égdörgésben,
    ecetért kell elcserélni
    minden édességem.

  • Nagy László, Pünkösdi hajnal

    Lángszalagos aranykerék
    a hajnali égen,
    én fölfelé vágyakoztam,
    s csak lent lehet élnem.

    Föllebeg vérpettyes vércse,
    soha nem rak fészket,
    gyönge madárt lehóhérol,
    nevel kis vércséket.

    Vércsét látok, mégse vágyok
    dühök csillagára,
    homlokomra holdat karcolt
    a gilice lába.

    Pünkösd jeles napja eljött,
    ne lázadozz nyelvem,
    bűnösöknek szót se szólok,
    nem értenek engem.

    Piros a pünkösdi rózsa,
    s nehéz, mint a szívem,
    lehull a pünkösdi rózsa,
    hitem elveszítem.

  • Baranyi Ferenc: TUDOD-E, MIT TESZEL?

    Mikor csalóra adod a voksod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor mosolygod csak, ami sanda:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor vak, süket vagy készakarva:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor nem hallod kételyedet meg,
    s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
    tudod-e, mit teszel?

    Ha tudod – sírig élj megvetésben.
    Ha nem – megbocsát Isten.
    De én nem.

    🕊️