https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Heltai Jenő: Vallomás – Mi ketten egymást

    Mi ketten egymást meg nem értjük,
    Nagyon sajnálom, asszonyom,
    De ha nem kellek szeretőnek,
    Egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    Szónoki hévvel mond kegyed,
    Hogy meggyötört, szegény szívének
    Legjobb barátja én legyek.

    Legjobb baráti szavamra mondom,
    Megtisztelő egy hivatal,
    De nem vagyok hozzá elég vén,
    S ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat,
    Lángol, vakít, hevít, ragyog,
    Hát hogyne szomjaznám a csókját,
    Én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés, amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is,
    Legyen a tisztelt lelke másé,
    Nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja,
    Kivel csevegni élvezet,
    De ez az őrült, ez a mamlasz,
    Ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis,
    És az enyém: csak ami tény,
    Ő oldja meg a problémákat,
    A ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan önnek,
    Kétségbe, kérem, nem vonom,
    De annak, hogy megértsük egymást,
    Csak egy a módja, asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérből
    Rosszat is, jót is osztogat,
    Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
    Vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Tündérország

    Már nem tudom, hogy eshetett meg,
    De ily bolondot soha még!
    Te gyönyörű királyné voltál,
    Én gőgös nagy király valék.

    A birodalmunk csupa illat,
    A birodalmunk csupa fény,
    S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
    Csak ketten voltunk, te meg én.

    Nem vártak minket tisztelettel
    Se büszke trón, se paloták,
    Hajadnak szőke aranyából
    Fontam magamnak koronát.

    Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
    Ruhánk se volt bíbor, selyem,
    De vállad hófehér ezüstjén
    Lágyan pihent dicső fejem.

    Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
    S feledve minden ildomot,
    Ujjongva téptem kebeledről
    A rózsát és a liliomot.

    És nem akartam látni semmit,
    Csak kék szemedben az eget,
    Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
    És attól voltunk részegek.

    Szerettelek… te is szerettél,
    Hódolva suttogtam neked:
    „Te vagy az istennő, a múzsa,
    Ki ajkam dalra ihleted!”

    És te kevélyen mosolyogtál,
    Szemedben büszkeség ragyog:
    „Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
    Mert csak szerelmes lány vagyok…”

    Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
    Elmúlna minden, ami fáj…
    De sajnos, te nem vagy szerelmes,
    Én sajnos, nem vagyok király.

  • Heltai Jenő: Ima

    Isten, ki élsz, isten, ki úr vagy,
    Itt lenn a földön s fönn a mennyben:
    Add, hogy a drága, az imádott,
    A szőke lány szeressen engem.

    Add, hogy enyém legyen szívének
    Minden szerelmes dobbanása,
    Add, hogy ne sírjon soha másért,
    És ne nevessen soha másra!

    Add, hogy örökké szomjas ajka
    Csak az enyémmel forrjon össze,
    Add, hogy a testét csókjaimmal
    Csak én, csak én – más ne fürössze!

    Add, hogy szemének tiszta kékje
    Vigasztalón csak rám ragyogjon,
    Add, hogy amellyel őt dicsérem,
    A dal szívemből ki ne fogyjon!

    Add, hogy a keblemen találja
    A napsugár s az éj sötétje,
    Add, hogy örökre hű maradjon,
    És senki tőlem el ne tépje!

    Add, hogyha elmegy messze tőlem,
    És jár akármi messze tájon,
    A lelke hozzám visszavágyjon,
    A lelke hozzám hazaszálljon!

    Add, hogy e verset elolvassa,
    S ha elolvasta, hát megértse.
    És add, hogy én is ott lehessek,
    Mikor azt mondja: „Csak azért se!”

  • Heltai Jenő: Megkésett dal

    Bár egykor mást ígért a múltam,
    Irtóztatóan elbutultam,
    Lepattant lantomról a húr.
    Vagyok ma majdnem doktor úr.

    Mindig vidám és nyájas arcú,
    Immár a termetem se karcsú,
    Kocsin járok ma, nem gyalog,
    S megnősülök vagy meghalok.

    Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
    Nagyrabecsüli tekintélyem,
    De minden mindegy énnekem,
    És károgás az énekem.

    Oh, bár eljönne még a múzsa,
    Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
    És megcsókolja homlokom!…
    De már nem tudja, hol lakom.

  • Heltai Jenő: Macskák

    Ha kitekint az éjszakába,
    Gondol-e arra, nagysád,
    Miért nyávognak oly veszettül
    A háztetőn a macskák?

    S míg ön merengve álmodozna
    Az illatos tavaszról –
    Kémény körül mért kergetőznek
    A kis cica s a kandúr?

    Oh, asszonyom, ha ön kíváncsi,
    Megmondom íme önnek:
    A vágy ad itt most szerenádot
    A jéghideg közönynek.

    Kegyednek nem tetszik a nóta?
    Pedig hát megbocsássa,
    Minden zenénél szebb a kandúr
    Lázas, vad nyávogása.

    A kis cicának, látja, tetszik,
    Lassan már hajt a szóra…
    Oh, nagyszerű szerelmi himnusz,
    Oh, macska-pásztoróra!

    Oh, asszonyom, hát tudja-é, hogy
    Minékünk mit jelent ez?
    Ez annak a nagy úrnak ujja,
    Ki mindent jól berendez.

    Oh, ne ütődjön meg tehát egy
    Könyörgő vallomáson,
    S hallgassa meg irgalmas szívvel
    Az én bús nyávogásom.

  • Heltai Jenő: Lelkem falán

    Lelkem falán a gond sötétlik,
    Árnyék a hófehér falon:
    Oh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstbe szürkül,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész,
    A szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magába nem fogad,
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

  • Heltai Jenő: Az utolsó óra

    Halottas órám hogyha eljövend,
    Hűlő szívemre fektetem kezem,
    S míg körülöttem szürke, néma csend,
    Szerelmeimről megemlékezem.

    Míg a halál kegyetlen angyala
    Csontos kezével lassan elcsitít,
    Megáldom azt, ki hozzám jó vala,
    És nem sajnálta tőlem csókjait.

    Kezem hűlő szívemre fektetem,
    S míg az utolsó rímet keresem –
    Megáldom önt is, édes gyermekem,
    Mert nem szeretett engem sohasem.

    Ne jussak az eszébe sohasem,
    Kit a halál örök homályba von,
    Ki most itt fekszem némán, csendesen,
    Egy el nem csókolt csókkal ajkamon.

  • Heltai Jenő: Tubarózsák

    Ha majd a gyászos elmúlásnak
    Örök homálya rám borult,
    Küldj a síromra, én szerelmem,
    Egy tubarózsa-koszorút.

    Mikor a csöndes temetőre
    Csillagsugáros este szállt,
    Az hintse, szője álmaimba
    Szerelmes, édes illatát.

    Éjfél után, fehér kísértet,
    Sötét síromból fölkelek,
    És elborítok csókjaimmal
    Minden virágot, levelet.

    És visszatér kihűlt szívembe
    A boldogság, a szerelem,
    És rátalálok csókjaidra
    Egy-egy virágon, levelen.

    És mámoros, vad szenvedéllyel,
    Miként ha vámpír szívna vért,
    Úgy tapad ajkam a virágra,
    Amelyet ajkad csókja ért.

    Rácsókolom bolond szerelmem,
    Mely még a sírban sem lohad,
    S lecsókolom e szűz virágról
    Forró, szerelmes csókodat.

  • Heltai Jenő: Halál

    Hiába küzdesz és igyekszel,
    Meghalsz, barátom, te is egyszer,
    Meghalsz te is, mint annyi sok más,
    Kiről rosszat beszélni szoktál.

    Mondják, e szörnyű elmúlásban
    Többrendbeli vigasztalás van,
    Valóságos vigalmi ünnep,
    A földi gondok, hogy beszűnnek.

    Kik életedben megtagadtak,
    Most könnyet ontanak miattad,
    Fogadd az elkésett malasztot,
    Bár nincs belőle semmi hasznod.

    Kiket szerettél, kik szerettek,
    Kik szeretettel tönkretettek,
    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát nem zavarják.

    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát mért zavarnák?
    Ki oly forrón csókolni tudtál,
    Csókolni többé úgyse tudsz már.

    Szerelmesen nem suttog ajkad,
    Vasalt nadrág sincs már terajtad,
    Magadra hagytak végre, végre,
    Isten megáldja őket érte!

  • Heltai Jenő: Vén fiúk dala

    Barátaink megházasodnak.
    Férjhez megyen az ideálunk,
    Hajfürtjeink is rendre fogynak,
    De még mi rendületlen állunk.

    Bár homlokunk is csupa ránc már,
    S testünket a hideg kirázza,
    Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
    És a szívünkön nincs barázda.

    Bár a tüdőnk elég szegényes,
    Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
    Annak, ki nem rátarti, kényes,
    Szinte csodás, mennyire kellünk.

    Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
    Oh, van a hűtlenségre mentség,
    Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
    Akad azért még jó szerencsénk.

    A boldogsághoz oly kevés kell:
    Zsebünkbe néhány büszke tallér,
    Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
    Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

    Felséges Úr, ezerszer áldott,
    Nagy alkotója eme létnek –
    Add meg nekünk a jó kabátot,
    A kicsi bort, a kicsi étket.

    Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
    A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
    Ki ne aludjék szenvedélyünk,
    És a szemünk mindig ragyogjon!

    S mikor eljő a várt, az áldott,
    A szigorú halottas ünnep –
    Oh, adj nekünk egy jó barátot,
    Aki lefogja két szemünket.