Kategória: Szerzők

  • Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert meddig lesz e könyv veled?
    Ha a tied, kölcsönveszik,
    a közkönyvtárban elveszik,
    s ha nem: papírja oly vacak,
    hogy sárgul, törik, elszakad,
    kiszárad, foszlik, megdagad
    vagy önmagától lángra kap,
    kétszáznegyven fok már elég –
    és mit gondolsz, milyen meleg
    egy nagyváros, mikor leég?
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert nemsokára könyv se lesz,
    költő se lesz és rím se lesz,
    és autódhoz benzin se lesz,
    és rum se, hogy leidd magad,
    mivel a boltos ki se nyit,
    s kivághatod a pénzedet,
    mert közeleg a pillanat,
    mikor képernyőd kép helyett
    halálsugarat közvetít,
    s mert nem lesz, aki megsegít,
    ráébredsz, hogy csak az maradt
    tiéd, mit homlokod megett
    viselsz. Ott adj nekem helyet.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    s mondd el, mikor kiöntenek
    a lúgtól poshadt tengerek,
    s az ipar hányadéka már
    beborít minden talpalat
    földet, akár a csiganyál,
    ha megölték a tavakat,
    s mankóval jön a pusztulás,
    ha fáján rohad a levél,
    a forrás dögvészt gurguláz
    s ciánt hoz rád az esti szél:
    ha a gázmaszkot felteszed,
    elmondhatod e versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hogy elkísérjelek. Lehet,
    s túléled még az ezredet,
    s pár kurta évre kiderül,
    mert a bacillusok dühödt
    revánsa mégse sikerül,
    s a technológia mohó
    hadosztályai több erőt
    mozgatnak, mint a földgolyó –
    memóriádból szedd elő
    s dúdold el még egyszer velem
    e sorokat: mert hova lett
    a szépség és a szerelem?

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hadd kísérlek, ha nem leszek,
    mikor nyűgödre van a ház,
    hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
    s elindulsz, hogy odút keress,
    rügyet, magot, barkát ehess,
    vizet találj, bunkót szerezz,
    s ha nincs szabad föld, elvegyed,
    az embert leöld s megegyed –
    hadd bandukoljak ott veled,
    romok alatt, romok felett,
    és súgjam néked: tetszhalott,
    hová mégy? Lelked elfagyott,
    mihelyst a várost elhagyod.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Az is lehet, hogy odafenn
    már nincs világ, s te odalenn
    a bunker mélyén kérdezed:
    hány nap még, míg a mérgezett
    levegő az ólomlapon
    meg a betonon áthatol?
    s mire való volt és mit ért
    az ember, ha ily véget ért?
    Hogyan küldjek néked vigaszt,
    ha nincs vigasz, amely igaz?
    Valljam meg, hogy mindig reád
    gondoltam sok-sok éven át,
    napfényen át és éjen át,
    s bár rég meghaltam, most is rád
    néz két szomorú, vén szemem?
    Mi mást izenhetek neked?
    Felejtsd el ezt a versemet.

  • Reményik Sándor: A menekülő

    Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
    Az egész édes, megszokott világot,
    Rámástul sok, sok kedves drága képet
    És egy pár szál préselt virágot,

    Vinnék sok írást, magamét meg másét,
    Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
    S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
    Megüzenném a hulló leveleknek.

    Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
    Hintám, amelyen legelőször szálltam,
    A keszkenőm, mivel rossz másba sírni.
    A tollam, mert nem tudok mással írni,

    Vinném a házunk, mely hátamra nőtt,
    Az utca kövét küszöbünk előtt!
    Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!
    Én Istenem, mi minden futna át

    Gyötrődő lelkem alagútjain –
    Olvasgatnám az ablakok sorát,
    Simogatnám a fecskefészkeket,
    S magamba színék minden verkliszót,

    Mint bűbájos, mennyei éneket…
    Utánam honvággyal tekintenének
    Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
    Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
    És mindent itt hagyok.

    K

  • Arany János: Ágnes asszony

    Ballada

    Ágnes asszony a patakban
    Fehér lepedőjét mossa;
    Fehér leplét, véres leplét
    A futó hab elkapdossa.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Odagyűl az utcagyermek:
    Ágnes asszony, mit mos kelmed?
    “Csitt te, csitt te! csibém vére
    Keveré el a gyolcs leplet.”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Összefutnak a szomszédnők:
    Ágnes asszony, hol a férjed?
    “Csillagom, hisz ottbenn alszik!
    Ne menjünk be, mert fölébred.”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Jön a hajdu: Ágnes asszony,
    A tömlöcbe gyere mostan.
    “Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
    Míg e foltot ki nem mostam!”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Mély a börtön: egy sugár-szál
    Odaférni alig képes;
    Egy sugár a börtön napja,
    Éje pedig rémtül népes.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Szegény Ágnes naphosszanta
    Néz e kis világgal szembe,
    Néz merően, – a sugárka
    Mind belefér egy fél szembe.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Mert, alighogy félre fordul,
    Rémek tánca van körűle;
    Ha ez a kis fény nem volna,
    Úgy gondolja: megőrülne.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Ím azonban, időtelve,
    Börtönének zárja nyílik:
    Ágnes a törvény előtt
    Megáll szépen, ahogy illik.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Öltözetjét rendbe hozza,
    Kendőjére fordít gondot,
    Szöghaját is megsimítja
    Nehogy azt higgyék: megbomlott.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Hogy belép, a zöld asztalnál
    Tisztes őszek ülnek sorra;
    Szánalommal néznek ő rá,
    Egy se mérges, vagy mogorva.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    “Fiam, Ágnes, mit miveltél?
    Szörnyű a bűn, terhes a vád;
    Ki a tettet végrehajtá
    Szeretőd ím maga vall rád.”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    “Ő bitón fog veszni holnap,
    Ő, ki férjedet megölte;
    Holtig vizen és kenyéren
    Raboskodva bűnhödöl te.”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Körültekint Ágnes asszony,
    Meggyőződni ép eszérül;
    Hallja a hangot, érti a szót,
    S míg azt érti: “meg nem őrül.”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    De amit férjéről mondtak
    A szó oly visszásan tetszik;
    Az világos csak, hogy őt
    Haza többé nem eresztik.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Nosza sírni, kezd zokogni,
    Sűrű záporkönnye folyván:
    Liliomról pergő harmat,
    Hulló vízgyöngy hattyú tollán.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    “Méltóságos nagy uraim!
    Nézzen Istent kegyelmetek:
    Sürgetős munkám van otthon,
    Fogva én itt nem űlhetek.”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    “Mocsok esett lepedőmön,
    Ki kell a vérfoltot vennem!
    Jaj, ha e szenny ott maradna,
    Hová kéne akkor lennem!”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Összenéz a bölcs törvényszék
    Hallatára ily panasznak.
    Csendesség van. Hallgat a száj,
    Csupán a szemek szavaznak.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    “Eredj haza, szegény asszony!
    Mosd fehérre mocskos lepled;
    Eredj haza, Isten adjon
    Erőt ahhoz és kegyelmet.”
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    S Ágnes asszony a patakban
    Lepedőjét újra mossa;
    Fehér leplét, tiszta leplét
    A futó hab elkapdossa.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Mert hiában tiszta a gyolcs,
    Benne többé semmi vérjel:
    Ágnes azt még egyre látja
    S épen úgy, mint akkor éjjel.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Virradattól késő estig
    Áll a vízben, széke mellett:
    Hab zilálja rezgő árnyát,
    Haja fürtét kósza szellet.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Holdvilágos éjjelenkint,
    Mikor a víz fodra csillog,
    Maradozó csattanással,
    Fehér sulyka messze villog.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    És ez így megy évrül-évre;
    Télen-nyáron, szünet nélkül;
    Harmat-arca hő napon ég,
    Gyönge térde fagyban kékül.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    Őszbe fordul a zilált haj,
    Már nem holló, nem is ében;
    Torz-alakú ránc verődik
    Szanaszét a síma képen.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

    S Ágnes asszony a patakban
    Régi rongyát mossa, mossa –
    Fehér leple foszlányait
    A szilaj hab elkapdossa.
    Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

  • József Attila: Ősz

    Tar ágak-bogak rácsai között
    kaparásznak az őszi ködök,
    a vaskorláton hunyorog a dér.

    Fáradtság üli a teherkocsit,
    de szuszogó mozdonyról álmodik
    a vakvágányon, amint hazatér.

    Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
    tollászkodik és hosszan elborong.
    A kövön nyirkos tapadás pezseg.

    Batyuba szedte rongyait a nyár,
    a pirosító kedvü oda már,
    oly váratlanul, ahogy érkezett.

    Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
    a gyár körül az ősz ólálkodik,
    hogy nyála már a téglákra csorog?

    Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
    de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
    hogy szemembe néz s fülembe morog.

  • Várnai Zseni: Szolgálj szívem

    Csak kis kitartás! – biztatom magam,
    még futni kell, még minden messze van.
    Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
    jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
    sok a dolgunk még s nem mutathatom,
    hogy a harcot már nem bírom nagyon,
    és este, ha ágyamba roskadok,
    érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

    Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
    elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
    higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
    nem irgalmaznak ám az emberek,
    csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
    frissen induljak minden reggelen,
    csak én tudom, ha ágyba roskadok,
    estére már milyen fáradt vagyok.

    Szemem árkos és ajkam szögletén
    a két vonás már mély lett és kemény,
    sokat sírtam; eső után a föld
    ilyen barázdált, csapzott, elgyötört…
    de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
    arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
    csak este, ha ágyba roskadok,
    érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

    Csak kis kitartás, – kip-kop… pontosan,
    holnap sikerül minden biztosan,
    a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
    kip-kop… tovább is híven kalapálj,
    a hegynek föl kicsit nehéz az út,
    szív kell hozzá, de aki odajut,
    a csillagok közt csillagként ragyog…
    csak este, este oly fáradt vagyok.

    Sose pihentem, nem volt rá jogom…
    Most meg-megállok s felfohászkodom:
    – Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
    szegény szívem, te meg szaladj, szaladj…
    Csak kis kitartás, még egy hős iram,
    fussunk dalolva bátran és vígan…
    de este már a dal is csak dadog;
    altassatok el engem, csillagok!

  • Reményik Sándor: A Göncöl szekerén

    Derült az este, csendes, csillagos.
    Túl minden szenvedélyen, lázon,
    Én a Göncölszekerén kocsikázom,
    Ott, ahol ember embert nem tapos.

    A derekaljam: széna, illatos,
    A Göncölszekér szénával tele,
    Kaszáltak már az égi réteken,
    S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.

    Hanyattfekszem s az űrbe bámulok,
    Friss széna, illatos: a derekaljam,
    A pici földtől be messze szakadtam!
    Köztem, s közte ezer csillag-távol.

    És mily csend van itt, milyen hallgatás!
    Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
    A Göncölszekér csak úgy megy – magától…

    A Göncölszekér biztosan halad,
    Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
    El nem ragadja semmi;
    Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
    Az örök szénás-szekeren pihenni.

    Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
    Kelnek szívemben új melódiák,
    A végtelenség árja szinte fölvet…
    S mégis jó volna fejem alá tenni
    Egy kis maroknyi édes anyaföldet.

  • Juhász Ferenc: A Mindenség Szerelme

    Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
    hogy mért kíván szeretni…
    Kezdetben a vágy csak önmagára várt még…
    lassan, tompán, mélyéből remegve.

    Kezdetben nem voltál Te sem,
    csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,
    lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
    világ-tűz, vízözön,
    ismeretlen és titkos robbanások,
    május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…

    Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
    egy új csillagot.
    Matematikával, képlettel, logikával
    számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
    csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
    társak között, még láthatatlanul.

    Mert kezdetben nem voltál Te sem,
    csak a vágy volt…
    És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
    robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
    de még csak reszketés, sejtelem
    voltál te is, voltam én is szívedben,
    mégis tudtalak,
    tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
    hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
    mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
    mert ehhez az értelem kevés,
    és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,
    mint az órával mérhető idő,
    s az órával mérhető elektromosság.

    És mégis tudtalak,
    fölfogtalak és vártalak,
    tudtalak léttelenül,
    mert kezdetben közös volt minden elem,
    mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
    mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
    kezdetben csak a vágy volt,
    ahonnan fölszabadultál…

  • Kányádi Sándor: Szelíd fohász

    szelíd fohász az én fohászom
    félig könyörgés félig hála
    hogy nem juttattál s ezután se
    juttass engemet szégyenfára

    de eljut-e az én fohászom
    eljuthat-e vajon tehozzád
    útjaidat úton útfélen
    szertartások barikádozzák

    nem marad-e sziklára hullt
    magokként vajon terméketlen
    mit egy hosszú életen át
    a jövendőnek elvetettem

    tudom sokat eltékozoltam
    abból mit rám bíztál sokat
    de azért ne tagadd meg tőlem
    holtomban se áldásodat

  • Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára

    Négy szép holló talpig gyászba
    rá szállt a két cserefára.
    Tövig égtek a villámok,
    ragyog újra a magasság,
    leng a fény a lomb közt, mint a
    kaszák, mikor fölakasztják.

    Ősszel aztán a két vén fa
    bronzba önti lenn a hantot;
    jönnek majd és megcsodálják,
    mint egy ledöndült harangot.

    Farkas üvölt, öltözködnek
    a hollók majd patyolatba;
    csillagot tart ölelőleg
    karjaiban a két nagy fa.

    Kívánhat-é ember többet:
    derékaljnak szülőföldet
    s két cserefa tömött árnyát
    szemfedőnek.

  • Radnóti Miklós: Pogány köszöntő

    Nézd! dércsipte fáink megőszült
    fején ül most a szél és lengő
    harangú tornyok között csak
    megkondúlnak a jámbor imák!

    Csorgó nyálával békés borjú
    lépdel még szekerünk után, de
    már nem kószál szárnyas szavakkal
    szájunk körül halovány ámen!

    Megmosakodtunk! tornyok között,
    fákon pihenő szélben és most
    megőszült fák közt csókokkal tarkán
    pogány szemekkel kitavaszodtunk!

    A testünket nézd! együtt fakad a
    rüggyel drága hús és napbadobált
    csókjaink után boldog torokkal
    így, istentelenül fölsikoltunk!