https://verskucko.com

Kategória: Pilinszky János

  • Pilinszky János: A lator sóhaja

    Együtt leszünk, együtt ma még,
    ahogy együtt lógunk a kínban,
    együtt a megígért hazában,
    halálunkban, a paradicsomban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok. Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én hunyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.

    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
                                 Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Juttának

    JANUÁR

    A tél növekszik
    Egy magányos farkas jött le a faluba.
    Reszket előtted.
    Mise ez.
    Utolsó áldozás.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Gótika

    A csúszó-mászó, belefeledkezve
    vállra omló hajadba, figyeli
    romolhatatlan, veszendő tökélyed.

    A senki néz.
    A semmi néz.
    Az ízeltlábú nézi a napot.
    A tört, a gyűrt, a szaggatott
    a kereket, lángolót, mozdulatlant.

    Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
    A mindenség modellje, áll a templom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Megdicsőülésünk

    Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.
    Örök kutakba mélyült multunk vissza,
    s jövőnkben is csak tünt időknek titka
    fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.

    A testünkön sok méltatlan csapásnak
    nyomán kinyíló tűzpiros virágok
    örök csodáknak ködlik illatát ott,
    hová a durva kéznek ökle pattant.

    Ha zendülünk és hátat fordítunk is
    az angyaloknak, bús imádkozás csak
    e lázadás, – hisz hátunk íve fáradt
    lejtésű, mint a múló hullám habja.

    Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg
    a lábunkon lefut szivárgó szirma
    a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza
    a vért a por! Vacogni kezd a térdünk;

    védő kezünk is lassankint lecsusszan
    s egy messzi menny sebünkön átviláglik, –
    most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:
    mert láttatok már minket s ezt a percet!

    Forrás: Lélektől lélekig – Pilinszky János versei

  • Pilinszky János: Bordal

    A nyár elé, a kert fölé
    kikötve áll a rózsa,
    és ráhanyatlik szótalan
    a rabtartó karóra.

    A fűzfaág is, levele
    még egy se hullt a porba,
    s tenger szemét örökre már
    szeszélyesen lehunyta.

    Tünődve én is hallgatok,
    sötéten egymagamba,
    mind eltökéltebb bánatot
    löttyintve poharamba!

    Kimondhatatlan egyedül,
    apátlan és anyátlan,
    megannyi tompa áldozat
    hervadozunk a nyárban.

    Forrás: Lélektől lélekig – Pilinszky János versei

  • Pilinszky János: Pont és haza

    Az ördög limonádét hörpöl.
    Akik bort, csupán szerencsétlenek.
    A nyomorultak arca elmosódik,
    az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

    Övé a pont és minden egyenes,
    mindaz, ami áttekinthető.
    Az igazak homályban kóborolnak,
    de épp ezért egyedül ők,
    az elveszettek találnak haza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine

    „Egyetlen óriás ütés
    a hold. Halálos csönd a magja”,
    s a csöndességben valaki
    a hamunémát nagyon lassan
    fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

    A zongoránál Mozart, hátradőlve.
    Csend, csend, csend, csend,
    s a zongora alatt
    egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
    nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Két szonett

    I

    Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
    vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
    körülkerít a farkasok hada,
    hogy fölkoncolja hitvány testetek.

    Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
    a végítélet nektek: harsona
    örök pokolra ébresztő szava,
    – az ördög fújja, lelketek felett!

    Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
    és eltaszítva tudni: el nem éri
    a bűvös szférát az, ki kárhozott.

    És bár lehettél volna, mint az angyal,
    időtlen malmot nyomni lesz sorod,
    mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

    II

    De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
    S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
    a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
    a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

    Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
    a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
    és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
    ki lángra gyújt, fülünkbe zúgva zengvén:

    Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
    ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
    de tartsatok ki, átölelve tartva

    a koldusabbat, azt, ki összetépte
    az életét, – mert ez segít a partra,
    és ez tanít a drága szóra: béke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Gizgaz

    Fű van. Nappal meg éjszaka.
    Tegnap valaki azt mondta: „gyere,
    gyere ide”, s én odamentem,
    haladva a gizgazos talajon.

    Éjszaka félek. De a reggel
    még akkor is melenget és lebegtet,
    ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

    Ruhám puha és ismerős.
    De ruha nélkül
    fázom és parányi vagyok.

    Ha vezetnek, biztosan járok.
    Egyedül bizonytalanul.
    Mégis ilyenkor szinte röpülök,
    ha félek is, hogy elveszek a fűben.

    Forrás: Lélektől lélekig