Kategória: Rákos Sándor

Amint meghajló vállamra sugárban
zuhant a víz – befont és elhagyott, –
belém sajdult, kuporogván a kádban,
a testi kín, hogy: egyedül vagyok!

Hasogatón, mint csúzos fájdalom,
csontomig átalverve, tört reám;
külön érezte a kezem, a lábam,
homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.

Mint egy hirtelen rosszullét, olyan
váratlanul jött, – fázni kezdtem és
sovány karommal, mely a csap felé nyúlt,
játszadozott a finom remegés.

Ha így látnál – ezt gondoltam riadva –
reszkető újszülöttként, meztelen,
amint vakon röpködő ujjaimmal
a fürdőkád peremét keresem,

ha így látnál, állati félelemnek
reflexével kisfius arcomon,
amíg a biztos zuhanás előtt
egy pillanatra megkapaszkodom,

mit éreznél? Talán szánalmat, undort,
mint vonagló bogár kínja fölött?
Olyannak néznél, mint az üres fészket,
melyből a gólya délre költözött?

Elfordulnál, mintha illetlenül
viselkednék előtted valaki?
Megnémulnál, mint ki iszonyatot
nyelt el s nem mondja ki?

Vagy megfontolnád, mit régóta tud
a sorsomat gyökeréig tudó:
hogy isten lakott egykor bennem is
s nyelvem hegyén lombosodott a szó,

a teremtés igéje, a „legyen!”;
s a gazdag vemhü anyag ősködébül,
világok pontos mértéke szerint
bordám alatt esthajnalcsillag épült?

De, jaj, váratlan összeütközés,
robbanás néma planéták között!
Pályám íve hirtelen legörbült…
S most tépett szárnnyal, balul körözök

és felejtem a kihunyt csillagot,
a diadalmast, bátort, nagyszerűt;
fénytelenül, dideregve futom
a reám-merevülő jeges űrt;

s bénán, zsibbadtan sajog a szivem.
Magány borítja, mint rideg kötés.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

Átvérzett pólyámat felmutatom
a hallgató, üres egeknek és
néked, egyetlen, ki segíteni
tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen:

jöjj a szíveddel egészen közel,
hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

Forrás: Vers mindenkinek