https://verskucko.com

Kategória: Sík Sándor

  • Sík Sándor: A kis gomba dicsérete

    Az erdő szempilláin dús cseppek ezre ül.
    Egy kicsi gomba kandikál a nedves fű közül.

    Mellette zúgva tombol el havasok patakja,
    Nehéz sziklákat ostoroz türelmetlen haragja.
    Fenn bújdosó sötét szelek vad titkot trombitálnak
    A végtelenbe szökkenő imás fenyősudárnak.
    Villámmal vemhes fellegek, vén ördögflotta-gályák
    Az ég vizét kormánytalan, cél nélkül úszdogálják.
    Alattomos, búvó ködök lelesnek a tetőrül,
    Sziklán a sas fészkébe bú, a völgy kutyája szűköl.

    De itt a vén fenyő tövén a kicsi gomba áll,
    A fű közül a fára fel nevetve kandikál.
    Olyan picinyke, rózsaszín és puha és kerek:
    Barázdás férfi oldalán így néz a kisgyerek.

    Mohos gyökér közt megsimul páfrányos rejteken,
    Bizalmasan és csendesen és engedelmesen.
    Fenn végtelenbe zajlanak a szirti orgiák:
    Itt csend van, illat és meleg: egy kis, kerek világ.

    Meleg sugár hasítja szét a morgó felleget,
    S egy kandikáló gomba-szem az égre fölnevet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szent István-himnusz

    Örvendezzünk, keresztények.
    Isten adta e napot,
    Fel a szívvel magyarok:
    Szent királyunk, árva néped
    Hódolattal jő elébed.
    Légy velünk, légy velünk!
    Országodról el ne vedd
    A te áldott jobb kezed.

    Országunknak építője,
    Ronthatatlan Szegletkőre
    Építetted e hazát.
    Krisztus küldte koronád.
    Szent királyunk, megfogadjuk:
    Örökséged el nem hagyjuk.
    Esküszünk, esküszünk:
    Mindörökké az vezet:
    Halhatatlan Jobb kezed.

    Dicsőséges koronádat
    Máriának felajánltad.
    Ő vigyáz azóta ránk,
    Nagyasszonyunk, Szűzanyánk.
    Szent királyunk, esdve kérünk,
    Kérd a mennyben most is értünk
    Máriát, Máriát.
    Útja vesztett népedet
    Vigye hozzá szent kezed.

    Erényeid fénye – lángja
    Szétragyogott hét országra.
    A te áldott nyomodon
    Szentek földje lett e hon.
    Szent királyunk, felsír hozzád
    Tépett szívű Magyarország:
    Légy velünk, légy velünk,
    Régi, – jámbor népedet
    Támassza fel szent kezed.

    Kérjük édes Istenünket,
    Kinek súlyos karja büntet,
    Ám ha hozzád fordulunk,
    Újra védő jó urunk:
    Szent királyunk érdeméért,
    Rajtunk tartott szent kezéért
    Megbocsát, megbocsát
    S minden régi jót megáld:
    Szentistváni szép hazát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szent István, hazaszeretet, hit

  • Sík Sándor: A titok

    I. Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    és úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    és én úgy nézem és úgy bámulom,
    mint egy bánatos beteg arcot
    egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    és a szemében annyi titok fázik,
    és annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    s az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    rég elfeledtük gügyögő szavát,
    csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    az egész élet ez a kis szoba,
    ezek a régi halkszavú hatalmak,
    és ez a fázó, hangos hallgatás,

    és ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    ez az egész. És abba belenézzük
    az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

    i

  • Sík Sándor: Magyarok Nagyasszonya

    Édesanya, bódog Anya,
    Virágszülő Szűz Mária.
    (Winkler-kódex)

    Édesanya, boldog anya,
    Virágszülő Szűzmária,
    Világraszült virágodnak,
    Ajánlj minket szent Fiadnak.

    Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
    Nincs egy izrom épség bennünk.
    Minden épet, minden szépet
    Fölfaltak a cudar évek.

    Mind a tíz bűnnel komáztunk,
    Belzebúbbal paroláztunk,
    Ami csepp jó maradt bennünk,
    Lemarta az idegen bűn.

    Csúfra mégis megmaradtunk,
    Nem nyílt meg a föld alattunk,
    Kikerültük a koporsót,
    Itt vagyunk most, legutolsók.

    Legutolsók a világnak,
    Kik a szívünkbe nem látnak,
    De tenálad, Asszonyunknál,
    Tudjuk, hogy csak irgalom vár.

    Eddig is mint nyitott könyvben,
    Úgy olvastál a szívünkben.
    Bűneinket végigsírtad,
    De ítélni föl nem írtad.

    Te látod, hogy szívünk marja
    A bűnbánat jeges karma,
    Pislog már a keserűség
    Hamvából a régi hűség.

    Már a régi hit is mozdul,
    A meleg vér meg-megpozsdul.
    Ami szégyenünkre válott,
    Szemünkről már hull a hályog.

    Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
    Tudjuk, mi félteni való.
    Sereglünk a Krisztus elé,
    De hogy álljunk szeme elé?

    Mit mondjunk, ha reá kérdez?
    Szólj helyettünk, anyánk édes,
    Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
    De mégis a tied vagyunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Ments meg Uram!

    A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
    A meddőségtől, lanyhaságtól,
    A naptalan és esőtelen égtől:
    Ments meg Uram a szürkeségtől!

    Édes az ifjak méntás koszorúja,
    Fehér öregek aranyos borúja,
    Virága van tavasznak, télnek:
    Ne engedj Uram koravénnek!

    Csak attól ments meg, keresők Barátja,
    Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
    Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
    Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

    Ne hagyj Uram megülepednem,
    Sem eszmében, sem kényelemben.
    Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
    S nem vágyni többre kis mái magamnál.

    Ha jönni talál olyan óra,
    Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
    Kezem kezedben ha kezdene hűlni,
    Más örömén ha nem tudnék örülni,

    Ha elapadna könnyem a más bűnén,
    A minden mozgást érezni ha szűnném,
    Az a nap Uram hadd legyen a végső:
    Szabadíts meg a szürkeségtől!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A bűneimmel egyedül

    A bűneimmel egyedül vagyok.
    A szó lebotlik ajakamról,
    mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
    kiáltana, de csak szepegni tud,
    és poros arcán két sáros barázdán
    nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

    Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
    Néven neveztem a bűnt és erényt,
    mint Ádám a paradicsomban
    a rámosolygó teremtményeket.
    De most: egy néma rengeteget látok,
    egy ismeretlen, névtelen világot
    az önmagát sem értő szó megett.

    Oly kétségbeesetten egyszerű
    a szó, a név, a számozott szabály!
    A tett is olyan: megtapinthatod.
    A mások tette olyan egyszerű!
    De az én tettem? Ki értheti azt,
    mikor magam sem értem,
    amikor már az anyaméhben
    hét fátyollal fogantatott.

    Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
    Mi az apám, és mi a nagyapám,
    mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
    Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
    meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
    meddig a kenyér és meddig a perc,
    és mekkora része az Istené?

    Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
    Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
    Vagy az egész csak képzelet?
    Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
    de gyónni – patakot tenyérbe merni,
    kottába venni a forgószelet!

    Jaj, így vagyok a bűneimmel!
    Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
    még sírni is csak szepegve merek.
    De Egyvalaki hozzám térdel,
    ölébe vesz, semmit sem kérdez,
    csak megcsókolja vérző homlokom.
    És én meleg mellére bújva,
    szabadító sírásba fúlva
    az egyetlen szót dadogom:
    Atyám!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Meditációk – IV. A testről

    (1915)

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.
    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.
    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.
    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Te vagy a jó

    Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
    Már újra megintcsak megszégyenítettél.
    Századszor is újra Te vagy a jó,
    Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

    Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
    Játszottam megint a kifent késsel,
    S amikor az ujjam majd megvágtam,
    Jóságod kézen legyintett lágyan.

    De még le se zörrent a földre a penge,
    Már mosolygott is szemed a szemembe,
    Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
    Gyerek kezébe kés nem való!

    Csak arra volt jó vihar és villám,
    Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
    Hogy éberséggel látni tanuljak,
    Meglátni messziről felemelt ujjad.

    Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
    Szívembe maradjon vésve e látvány,
    Bár el ne mosódnék onnan soha,
    Ne lennék többé se vak, se puha.

    Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
    Csak annyit engedj kérni szerényen,
    Hogy amit most némán súgok eléd,
    Álljam becsülettel, legalább felét!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra

    Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
    Mi lett belőled a nagy tél alatt!
    Mentem, megjöttem, réted újra látom,
    De téged, téged nem találtalak.

    Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
    Ki fog még emlékezni rólatok,
    Kik az Isten szépei voltatok,
    Ha gyertyáitok fényére se lelnek.

    Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
    Nem hallotta a pokol röhejét:
    Meggyilkolt egy miniatűr világot,
    Az Istenségnek egy lakóhelyét.

    De bennem élsz, amíg majd nemsokára
    Befogad engem is egy más planéta,
    Ott majd egymásra ismer és magára
    Virágos kóró s fiatal poéta.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Őszi fecske

    Őszi fecske

    Mit is mondjak, mit is kérnék,
    Serpenyőmbe ha mi fér még?
        Én Istenem,
      Egy keveset még elélnék.

    Élnék, amint mások élnek,
    Rendes népek, jámbor vének,
        Én Istenem,
      Mint a jó lelki szegények.

    Csak a mái napot kérem,
    Akár vízen és kenyéren,
        Én Istenem, –
      Holnap is úgy, ha megérem.

    Tapsoló termekre vágyjam,
    Úgy mint tegnap, – hajdanában?
        Én Istenem,
      Jobb a halk szó kis szobában.

    Majd ellennék csendben immár
    Fejemre nőtt fiaimnál,
        Én Istenem,
      Még ameddig hazahínál.

    Egy-egy dalt ellesnék olykor
    Fűtől, fától, csillagoktól,
        Én Istenem,
      Amíg egyszer el nem oltol.

    Rendberaknám hét fiókom,
    Versbe rívó cókom-mókom.
        Én Istenem,
      Aztán, tudod, nem szabódom.

    Úgy szerettem ezt az áldott
    Jóra váltott rossz világot,
        – Én Istenem,
      Úgy-e bizony megbocsátod? –

    Mintha nem is futó vendég:
    Mintha végképp itthon lennék.
        Én Istenem,
      Soha talán el se mennék,

    Ha nem búgna éjek éjén
    Valami a szívem mélyén,
        Én Istenem,
      Az a végső, az a mély-én.

    Testvérszívben, testvérkézben,
    Mint a fecske puha fészken,
        Én Istenem,
      Úgy éltem, úgy fütyörésztem.

    Testvérkézből Isten-kézbe,

    • Őszi fecskét költözésre –
          Én Istenem,
        Majd elhívsz már, az Egészbe.

    Jaj, csak akkor el ne késsen
    Hozzád csukló szívverésem,
        Én Istenem,
      Csak az ament el ne vétsem.

    Forrás: Kedvesch versek