https://verskucko.com

Kategória: Sík Sándor

  • Sík Sándor: Ments meg Uram!

    A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
    A meddőségtől, lanyhaságtól,
    A naptalan és esőtelen égtől:
    Ments meg Uram a szürkeségtől!

    Édes az ifjak méntás koszorúja,
    Fehér öregek aranyos borúja,
    Virága van tavasznak, télnek:
    Ne engedj Uram koravénnek!

    Csak attól ments meg, keresők Barátja,
    Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
    Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
    Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

    Ne hagyj Uram megülepednem,
    Sem eszmében, sem kényelemben.
    Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
    S nem vágyni többre kis mái magamnál.

    Ha jönni talál olyan óra,
    Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
    Kezem kezedben ha kezdene hűlni,
    Más örömén ha nem tudnék örülni,

    Ha elapadna könnyem a más bűnén,
    A minden mozgást érezni ha szűnném,
    Az a nap Uram hadd legyen a végső:
    Szabadíts meg a szürkeségtől!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: A bűneimmel egyedül

    A bűneimmel egyedül vagyok.
    A szó lebotlik ajakamról,
    mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
    kiáltana, de csak szepegni tud,
    és poros arcán két sáros barázdán
    nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.

    Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
    Néven neveztem a bűnt és erényt,
    mint Ádám a paradicsomban
    a rámosolygó teremtményeket.
    De most: egy néma rengeteget látok,
    egy ismeretlen, névtelen világot
    az önmagát sem értő szó megett.

    Oly kétségbeesetten egyszerű
    a szó, a név, a számozott szabály!
    A tett is olyan: megtapinthatod.
    A mások tette olyan egyszerű!
    De az én tettem? Ki értheti azt,
    mikor magam sem értem,
    amikor már az anyaméhben
    hét fátyollal fogantatott.

    Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
    Mi az apám, és mi a nagyapám,
    mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
    Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
    meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
    meddig a kenyér és meddig a perc,
    és mekkora része az Istené?

    Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
    Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
    Vagy az egész csak képzelet?
    Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
    de gyónni – patakot tenyérbe merni,
    kottába venni a forgószelet!

    Jaj, így vagyok a bűneimmel!
    Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
    még sírni is csak szepegve merek.
    De Egyvalaki hozzám térdel,
    ölébe vesz, semmit sem kérdez,
    csak megcsókolja vérző homlokom.
    És én meleg mellére bújva,
    szabadító sírásba fúlva
    az egyetlen szót dadogom:
    Atyám!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Meditációk – IV. A testről

    (1915)

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.
    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.
    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.
    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Te vagy a jó

    Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
    Már újra megintcsak megszégyenítettél.
    Századszor is újra Te vagy a jó,
    Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

    Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
    Játszottam megint a kifent késsel,
    S amikor az ujjam majd megvágtam,
    Jóságod kézen legyintett lágyan.

    De még le se zörrent a földre a penge,
    Már mosolygott is szemed a szemembe,
    Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
    Gyerek kezébe kés nem való!

    Csak arra volt jó vihar és villám,
    Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
    Hogy éberséggel látni tanuljak,
    Meglátni messziről felemelt ujjad.

    Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
    Szívembe maradjon vésve e látvány,
    Bár el ne mosódnék onnan soha,
    Ne lennék többé se vak, se puha.

    Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
    Csak annyit engedj kérni szerényen,
    Hogy amit most némán súgok eléd,
    Álljam becsülettel, legalább felét!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra

    Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
    Mi lett belőled a nagy tél alatt!
    Mentem, megjöttem, réted újra látom,
    De téged, téged nem találtalak.

    Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
    Ki fog még emlékezni rólatok,
    Kik az Isten szépei voltatok,
    Ha gyertyáitok fényére se lelnek.

    Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
    Nem hallotta a pokol röhejét:
    Meggyilkolt egy miniatűr világot,
    Az Istenségnek egy lakóhelyét.

    De bennem élsz, amíg majd nemsokára
    Befogad engem is egy más planéta,
    Ott majd egymásra ismer és magára
    Virágos kóró s fiatal poéta.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Őszi fecske

    Őszi fecske

    Mit is mondjak, mit is kérnék,
    Serpenyőmbe ha mi fér még?
        Én Istenem,
      Egy keveset még elélnék.

    Élnék, amint mások élnek,
    Rendes népek, jámbor vének,
        Én Istenem,
      Mint a jó lelki szegények.

    Csak a mái napot kérem,
    Akár vízen és kenyéren,
        Én Istenem, –
      Holnap is úgy, ha megérem.

    Tapsoló termekre vágyjam,
    Úgy mint tegnap, – hajdanában?
        Én Istenem,
      Jobb a halk szó kis szobában.

    Majd ellennék csendben immár
    Fejemre nőtt fiaimnál,
        Én Istenem,
      Még ameddig hazahínál.

    Egy-egy dalt ellesnék olykor
    Fűtől, fától, csillagoktól,
        Én Istenem,
      Amíg egyszer el nem oltol.

    Rendberaknám hét fiókom,
    Versbe rívó cókom-mókom.
        Én Istenem,
      Aztán, tudod, nem szabódom.

    Úgy szerettem ezt az áldott
    Jóra váltott rossz világot,
        – Én Istenem,
      Úgy-e bizony megbocsátod? –

    Mintha nem is futó vendég:
    Mintha végképp itthon lennék.
        Én Istenem,
      Soha talán el se mennék,

    Ha nem búgna éjek éjén
    Valami a szívem mélyén,
        Én Istenem,
      Az a végső, az a mély-én.

    Testvérszívben, testvérkézben,
    Mint a fecske puha fészken,
        Én Istenem,
      Úgy éltem, úgy fütyörésztem.

    Testvérkézből Isten-kézbe,

    • Őszi fecskét költözésre –
          Én Istenem,
        Majd elhívsz már, az Egészbe.

    Jaj, csak akkor el ne késsen
    Hozzád csukló szívverésem,
        Én Istenem,
      Csak az ament el ne vétsem.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Sík Sándor: Búzavirág

    Jó volna lenni búzavirág-módra:

    Ülni tövemen csendességgel,
    És napra, rétre, aratókra
    Rámosolyogni halkan, kéken,
    Békességgel.

    Ne lenne közöm semmi, semmi
    Tevés-vevéssel, hangossággal:
    Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
    És dicsérni a boldog Istent
    Boldogsággal.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az egyedülvalóságról

    Oly boldogság egyedül lenni!
    Én el akarok hagyni mindent,
    Énnekem nem kell senki, semmi.
    Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
    Nem kell az öröm lobogása sem.
    Énnekem nem kell senki, semmi,
    Csak magam és mennyei másom:
    Az én szerelmesem.

    Olyan édes egyedül lenni!
    Mikor a magamé vagyok,
    Mikor a zavaros özönben
    Egy kis pontot találhatok,
    Egy sziklát, ha parányit is,
    Ha szürkét is és hideget,
    De olyat, amely nem inog.
    És mikor onnan nézek a vizekbe,
    És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
    És hazatérek megpihenni,
    Mint alkonyatkor a fáradt madár.

    Oly édes odahaza lenni!
    És magamat kitárom,
    Akár a szentély ajtaját,
    És úgy gyűjtöm a perceket,
    A napot és az éjszakát,
    A hajnalt és alkonyatot,
    Napfényt, mosolyt és könnyeket,
    És mindent, mindent, ami fény,
    Ami meleg és ami élet.
    És bent a szentek-szentje rejtekén,
    A hétlakatú vasajtó megett,
    Ott összehordom mind a kincseket,
    Mint virágport a méh,
    És egy világot alkotok belőle,
    Amit meg nem lát soha senki,
    mert ez a világ a kedvesemé.

    Oly jó ama világban lenni!
    Mert ott vele vagyok.
    Ő ott van, ő mindig velem van,
    És gyakran mosolyog.
    Valahányszor magamba nézek;
    Ő mindig újra megszületik bennem,
    És ő egyedül az enyém.
    És énnekem ővele lennem
    Nem embernek való gyönyör;
    Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
    Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
    S édességétől meghalok.
    Hisz én oly gyönge és oly gyáva
    És olyan nyomorult vagyok!
    Az én szegény ember-szívemnek
    Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
    De ő, az édes, szeret engemet,
    És mindörökre az enyém.
    És mindörökre átölelve tartja lelkemet.

    Oly édes, édes vele lenni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A csillagok tövében

    Mondd, üldögélő, aki minden este
    Kiülsz az egyre teljesebbre váló
    Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
    A csillagképek hűvös reszketését –
    Nem hív a szomszéd házak békessége,
    Ahol megfáradt emberek pihegnek
    Erőt aludni a holnapi gondra,
    Nem hív a kertek aljáról az ének,
    A nevető, játékos fiatalság,
    Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
    Melyen a villany meleg fénykörében
    Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
    Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
    Magadat is felejtve – üldögélő,
    Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

    Csillagokat? Bolygók, napóriások,
    Izzó ködök, tejútak óceánját?
    Sugárözönök zápor-zuhogását?
    Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
    Eónjain keresztül erre tévedt
    Törmelékeit sokszázezer éve
    Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
    A világsíkok egymásba simúló,
    Egymásból újuló dimenzióit?
    Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
    Csilló tükörén a Határtalannak?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
    Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
    Három pár szárnyon lebegő csodáit,
    Amint a Törvény zengő vesszejével
    Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
    A Játék ütemét és énekelnek?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

    Azontúl már az ember nem beszél.
    A csillagok közt csillagként lebeg
    És teljesül és hallgat, mint a Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig