Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.
Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.
Forrás: Szeretem a verseket
Nagyon, nagyon szeretlek.
Olyan nagyon jó volt az este.
Lelkem didergő, durva dér
Zord zúzmarával rég beeste:
Száraz és szürke rút közöny.
Mind ami volt bennem fehér,
Szürkére vált és szomorúra,
Elzsibbadt minden örömöm,
S megülte síváran a lelkem
Hétköznapok beteg borúja.
Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
Oly rég nem gondoltam reád.
Sok-sok napot és éjszakát
Zsibbatagon, könnyes-bolondul
Nélküled dideregtem át.
És Te azért el nem feledtél.
Rossz, langyos vizet, undorodva,
A szájadból ki nem vetettél.
Te vártál rám és megkerestél.
És mikor tegnap hazajöttem,
Hideg és síró őszi estén,
És sírva, fázva, megtörötten,
Magamtól csúffá csömörlötten,
A lámpát lassan eloltottam
És végigdőltem ágyamon:
Akkor a bús sötétben, ottan,
Lassan, lassan, hallgatagon,
Az ágyam szélére leültél.
Jól láttalak a szikra-tűznél,
Mely két szemedből égetett
És fölgyújtotta a lelkemben
A hamvadó nagy tüzeket.
Néztél, néztél, Te mindig engem,
És én csak téged néztelek.
Szinte hallottam sisteregni
A tüzeket a sötétségben,
És tudtam, hogy valami elmúlt,
És újra sírtam, újra égtem.
És szüntelen, ezerszer, mindig
Csak ezt susogtam: Édesem!
És lázzal tüzelő kezem
Simogató kezed kereste.
És megcsókoltam lázasan.
És könnyesen és boldogan
Úgy aludtam el akkor este.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly boldogság egyedül lenni!
Én el akarok hagyni mindent,
Énnekem nem kell senki, semmi.
Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
Nem kell az öröm lobogása sem.
Énnekem nem kell senki, semmi,
Csak magam és mennyei másom:
Az én szerelmesem.
Olyan édes egyedül lenni!
Mikor a magamé vagyok,
Mikor a zavaros özönben
Egy kis pontot találhatok,
Egy sziklát, ha parányit is,
Ha szürkét is és hideget,
De olyat, amely nem inog.
És mikor onnan nézek a vizekbe,
És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
És hazatérek megpihenni,
Mint alkonyatkor a fáradt madár.
Oly édes odahaza lenni!
És magamat kitárom,
Akár a szentély ajtaját,
És úgy gyűjtöm a perceket,
A napot és az éjszakát,
A hajnalt és alkonyatot,
Napfényt, mosolyt és könnyeket,
És mindent, mindent, ami fény,
Ami meleg és ami élet.
És bent a szentek-szentje rejtekén,
A hétlakatú vasajtó megett,
Ott összehordom mind a kincseket,
Mint virágport a méh,
És egy világot alkotok belőle,
Amit meg nem lát soha senki,
mert ez a világ a kedvesemé.
Oly jó ama világban lenni!
Mert ott vele vagyok.
Ő ott van, ő mindig velem van,
És gyakran mosolyog.
Valahányszor magamba nézek;
Ő mindig újra megszületik bennem,
És ő egyedül az enyém.
És énnekem ővele lennem
Nem embernek való gyönyör;
Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
S édességétől meghalok.
Hisz én oly gyönge és oly gyáva
És olyan nyomorult vagyok!
Az én szegény ember-szívemnek
Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
De ő, az édes, szeret engemet,
És mindörökre az enyém.
És mindörökre átölelve tartja lelkemet.
Oly édes, édes vele lenni!
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését –
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve – üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
Hogy láthatatlannak születtem.
Azért van, hogy az emberek
Úgy elnéznek mindig fölöttem.
És nem kapott hangot az ajkam,
Kiáltanom is hasztalan.
Egyedül járom a világot,
Látatlanul és hangtalan.
Valaki áll a helyemen.
Egy másik. Azt mindenki látja,
És mindenki ahhoz beszél,
És az mindenkinek barátja.
És az beszél az emberekhez
És a szemükbe mosolyog.
(Egy idegen, egy nagyon-másik!)
S mind azt hiszik, hogy én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
Ilyenkor a szemébe bámulok
Annak, aki csak árnyék és kísértet,
Aki az én helyemen áll.
Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
És aki idegen, mint a halál.
Ó áldott, áldott ködsüveg!
Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
Szúró szemedből olyan fény rezeg,
Mint egy csikorgó téli éjjelen
Felhők mögött halódó holdsugáron.
De én szeretlek, én mégis szeretlek,
Szegény bolondos árnyék, néma párom,
Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
Enyém az arcod és enyém a lelked,
Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
És nekik mégis te vagy én.
Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
És érezni, hogy eltakarsz,
És úgy nézni a nagy világba szét,
És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
Megbékélt, boldog remeteszemekkel
Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.
Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
És néha, álmok árnyas estelén:
Úgy tűnik idegen arcod elém,
Mint azok elé, akik rádnevetnek,
S az én nevemet nevezik nevednek,
És azt hiszik, hogy te vagy én.
Forrás: Lélektől lélekig
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.
Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.
Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.
De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan –
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!
Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.
Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten ülünk a parti köveken
Édes napfényen, a Sajó meg én.
Gügyög a Balaton gyermetegen.
Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
És édes-kéken tükrözik a tóban,
És bennem, és az állat mély szemében.
Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
Riadtan lobban szeme a kutyának.
És gondolatom Istenhez suhan.
Nagyságos csendben ünnepel a tó,
S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.
Forrás: Lélektől lélekig
A ködök napja. Ólmos szürke ég.
Az ősz sír ma az álmos ködön át.
Lelkembe lopja fájó dallamát,
És rám borul lankasztó szürkeség.
Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
A szó nekem ma durva, színtelen.
Karomra hajtom álmodó fejem,
S a némaság meséit hallgatom.
Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
Elém lebeg sok imbolygó alak,
(Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
S hallok halk, elmosódó éneket.
Ott kint a ködben valaki zokog.
Neked is fáj az élet, bús rokon?
– szótlan benéz az ősz az ablakon
S halványan, könnyesen rám mosolyog.
Forrás: Lélektől lélekig
Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.
Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?
Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?
Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.
De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek…!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.
Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.
Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.
Forrás: Lélektől lélekig
