Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
Hogy láthatatlannak születtem.
Azért van, hogy az emberek
Úgy elnéznek mindig fölöttem.
És nem kapott hangot az ajkam,
Kiáltanom is hasztalan.
Egyedül járom a világot,
Látatlanul és hangtalan.
Valaki áll a helyemen.
Egy másik. Azt mindenki látja,
És mindenki ahhoz beszél,
És az mindenkinek barátja.
És az beszél az emberekhez
És a szemükbe mosolyog.
(Egy idegen, egy nagyon-másik!)
S mind azt hiszik, hogy én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
Ilyenkor a szemébe bámulok
Annak, aki csak árnyék és kísértet,
Aki az én helyemen áll.
Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
És aki idegen, mint a halál.
Ó áldott, áldott ködsüveg!
Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
Szúró szemedből olyan fény rezeg,
Mint egy csikorgó téli éjjelen
Felhők mögött halódó holdsugáron.
De én szeretlek, én mégis szeretlek,
Szegény bolondos árnyék, néma párom,
Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
Enyém az arcod és enyém a lelked,
Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
És nekik mégis te vagy én.
Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
És érezni, hogy eltakarsz,
És úgy nézni a nagy világba szét,
És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
Megbékélt, boldog remeteszemekkel
Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.
Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
És néha, álmok árnyas estelén:
Úgy tűnik idegen arcod elém,
Mint azok elé, akik rádnevetnek,
S az én nevemet nevezik nevednek,
És azt hiszik, hogy te vagy én.
Forrás: Lélektől lélekig
Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.
Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
Futni, futni szeretnék tőle már,
Kitörni innen elszánt bús ököllel
Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
Ki innen, messze. Járni, boldogan
Harmatos, édes, illatos mezőkön,
Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
Nagy délibábos pusztaságokon,
És véghetetlen tengereknek titkain,
És látni, látni ismeretlen arcokat,
Szemükbe nézni, szemtől-szembe, látón,
Nem így, a rossz tükörből.
Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
Hogy elétek futhassak.
Oly szép lehet a szemetekbe nézni!
Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
És zúzzuk szét ezer darabra már
Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.
Elég e roskadt pajta vén dohából,
Megfojt a pállott levegő –
Tied akarok lenni és övék.
Forrás: Lélektől lélekig
Könyvek
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.
Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.
Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.
De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan –
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!
Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.
Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten ülünk a parti köveken
Édes napfényen, a Sajó meg én.
Gügyög a Balaton gyermetegen.
Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
És édes-kéken tükrözik a tóban,
És bennem, és az állat mély szemében.
Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
Riadtan lobban szeme a kutyának.
És gondolatom Istenhez suhan.
Nagyságos csendben ünnepel a tó,
S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.
Forrás: Lélektől lélekig
A ködök napja. Ólmos szürke ég.
Az ősz sír ma az álmos ködön át.
Lelkembe lopja fájó dallamát,
És rám borul lankasztó szürkeség.
Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
A szó nekem ma durva, színtelen.
Karomra hajtom álmodó fejem,
S a némaság meséit hallgatom.
Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
Elém lebeg sok imbolygó alak,
(Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
S hallok halk, elmosódó éneket.
Ott kint a ködben valaki zokog.
Neked is fáj az élet, bús rokon?
– szótlan benéz az ősz az ablakon
S halványan, könnyesen rám mosolyog.
Forrás: Lélektől lélekig
Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.
Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?
Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?
Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.
De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek…!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.
Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.
Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.
Forrás: Lélektől lélekig
És ne engedd, hogy visszanézzek.
Csak azt, csak azt ne engedd,
Hogy visszanézzek.
Az én parázsló pártos két szememnek
Én törvényt tettem.
És két kőtáblát, hideget,
Kemény kezembe vettem.
És szóltam: A hegyek megett
Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
S én nézni akarom a hegyeket,
És énekelni akarok
Harsanó hegyi éneket,
És magamnak örök dallá idézni,
Hogy én legyek a Te dalod.
És nem akarok visszanézni.
Te láttál, mikor lemerültem
A zúgó vízbe, ama szent habokba,
S a tüzes vízben elmerülten
Te láttál ott dalolva és zokogva.
És hétszer csaptak rajtam át
A szentséges habok
És hétszer mostak végig-végig,
S Te tudod, hogy rólam minden levált,
Hogy most már énekes vagyok,
Hogy most már mind a dalok a tiéid.
Én így születtem: vízben s tűzben.
S most már itt voltam az innenső parton.
Odaát éppen sírt az álmos alkony,
De itt a hajnal fénye égett.
És én kemény mellemre tűztem
A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
És elindultam a hajnali tűzben.
És Te tudod, hogy megláttam az útat:
Azóta járom.
Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
Csak egy vesszőm maradt,
Keményen és kopáron,
És most esengve várom, egyre várom,
Hogy vesszőmön virág fakad.
És eleitől fogva tudtam,
Hogy visszanézni nem szabad.
Pedig látod, a két kőtábla
Már olyan sokszor megrepedt.
Mert tétován sokszor megállva
Elernyedtek e bús kezek,
S lecsúszva föld fakó porába
A két szent tábla könnyezett.
És olyan sokszor zúg a szélben
Valami fáradt félelem.
Azért ne engedj visszanéznem,
És lásd, azért maradj velem.
Forrás: Lélektől lélekig
Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
Mint fényben és illatban megillanó madárka.
Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.
Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.
Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
És verje újra ujjad a királyok dalát.
Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
S inaid vígan ropják az áldozati táncot.
Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!
Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
Virágszemeivel szemed közé vakít.
Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.
E lánccal vonna még az elhagyott világ:
A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;
A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
Amik elől lezártad a pilláid korán,
És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.
De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.
Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
És illanjon az illat: virág légy, akarom,
De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.
Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
Mert királynak születtél s királyok mesterének.
Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.
És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
“A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”
Forrás: Lélektől lélekig
I.
A munka mámorától ittasultan
Gondolatom ha olykor elpihen
S lassan elúszik mély vizeiben
Az éntelennek, a jövőm s a múltam
Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
S mintha megállna virrasztó szívem,
Fekszem az éjszakai semmiben
És semmijében annak, ami voltam:
Egyszerre sajgó semmiségem éje
Ketté hasad s mellemre rázuhan
A halhatatlan kérdés meredélye:
A semminél sötétebb lenni mélye:
Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
Hogyan lehet az, hogy valami van?
II.
Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
De mért szisszentem akkor oly nagyot?
Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
A drót lennék a lámpa belsején?
A drót a fényes, de nem ő a fény.
Én nem a fényes, én a fény vagyok.
Nem is a fény, nem is a fájdalom –
Más, ami érez, és más, amit érez:
A fényt is én csak érzem, gondolom.
Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?
III.
Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
Milyen egyetlen, milyen szuverén!
Érzed-e láttán, amit érzek én:
A mélyek és a magasok varázsát?
A napra húzó mélyzöld kupolán át
Ezer ágán és ezer levelén,
Egy miniatűr kozmosz kebelén
Érzed az élet izgató talányát?
Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
Hová a szemnek nincsen más fel-útja
Hallod a hívást a mély lombokon?
Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
S csodálkozol, hogy én csodálkozom?
IV.
Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
Ki tudna minden percet számbavenni.
Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
De míg egy szó átlépte ajkamat,
Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
Hunyta szemét le örökre pihenni!
S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
S egy történelem indult ez alatt.
S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
Ez a pillanat, – csak egy pillanat!
V.
Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
Csodálkozom azon, hogy meghalok,
Hogy lábam alatt egy világ forog
És egy mindenség kering körülöttem.
Én nem keringek. Amit szemre vettem,
Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
Énbennem vannak, – s én én maradok
És ők sincsenek megkétszerezetten.
Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
És mégis, mint a Hold a végtelenben,
Egyedül úszom és fogyatkozom.
S egy messze láng mindig megújít engem
S a Teljes Fény elönti homlokom.
S én úszom, úszom és csodálkozom.
VI.
Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
Első ügyetlen-édes mozdulatja,
Ami ösztönből lélekké avatja,
S te utolsó, beérett szenvedelme.
Belőled él az ihlet áhitatja,
Te nélküled a szív nem énekelne,
Szürkére fagyna szava és szerelme,
Te minden alkotásnak édesatyja!
Mikor elhangzott az első legyen
S az újszülött angyalok lábhegyen
Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
Akkor születtél s el sem is enyészel,
Mert az Isten szívére te kísérsz el
Pihegő dalt és dadogó imát,
Az ezredeknek ezredein át.
Forrás: Lélektől lélekig
