Sosem találkoztunk,
s mégis már évek óta hordozlak némán.
Sosem beszélgettünk,
mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.
Mindig találkozunk,
szavaid bennem találnak végállomásra.
Mindig beszélgetünk,
én leszek válaszod szerelmi vallomása.
Őrizd meg önmagad –
vigyázz rá, csak nekem.
Őrizd meg a szirmaid,
s én üveg mögé teszem.
Rejtsük el még egymást,
várjunk még a hajnalig.
Én megküzdök majd teérted is,
megharcolom harcaid.
Nem tudom, hogy téged szeretlek-e,
Vagy azt szeretem, ahogy bánsz velem
Vagy ez ugyanaz?
Forrás: Lélektől lélekig
Feküdj mellém, mintha beteg lennék
Ápolj csak azzal, hogy itt vagy
Fejtsük meg a sötétséget
Hangtalanul nézzük a semmit
Simogasd meg verejtékes homlokom
Raboljuk ki a csendet
Ne szólj – így nagyobb a zsákmány
Ma megérintjük a csillagokat
Érdes bőrünk visítva karcol:
segélykiáltás, lavinakönyörgés
Forrás: Lélektől lélekig
Ha elindulsz
meghosszabbodnak az árnyékok
Amikor elmész
megszaporodnak az ablakon az ujjlenyomatok
Ha elindulsz
idegenebb lesz a világ
Amikor elmész
sárgán sírnak az üvegek
Ha elindulsz, ha elmész
senki nem tapsol majd a kudarcoknak
Ha elindulsz
váratlanul kiürül a legtömöttebb fülke is
Amikor elmész
kavarog a szentimentális valóság
Ha elindulsz
megáll minden időmérő
Amikor elmész
nem indulnak, s nem érkeznek többé
a költöző madarak
Ha elindulsz, ha elmész
megdermednek az évszakok
és egyetlen másodperc alatt
elszegényedek.
Hajléktalanná válok
ha elindulsz, ha elmész.
Forrás: Lélektől lélekig
Akassz rám időt, mosolyt, érintést,
szeretnék végre ünnepelni.
Ülj mellém szótlanul.
Vigyázzunk egymásra –
én tudom, hogy nagyon törékeny vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
