– Honnan uram ilyen bozontosan?
– Az ántivilágból jöttem, uram.
– És ott mit hagyott?
– Ó, nagyon sokat!
tejelő kecskét, fölnyergelt lovat –
és ráadásul királyságomat.
– Mi hozta? Hintó? Gépkocsi? Vonat?
– Nem látja fölmart, véres talpamat?
Gyalog jöttem én, uram, csak gyalog:
hiszen az ön költeménye vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
Oly ismerős e táj és fönn az égen
a hold, mely most kél alkonyi fehéren,
és faggatom magam:
hol is, mikor is láttam? –
s ujjongva felelek,
amikor rálelek
a válaszra: tegnap, egy iskolában…
Ott dülöngéltek, s éppen így, az ágak,
ott kanyargott e cérnaszál patak,
ott terelte haza a kecskenyájat
egy kisfiú a fehér hold alatt,
ott szálltak rá fűszálra és virágra
aludni térő lepkék, bogarak.
Egy tanítónő mutatta e tájat…
Mint birodalmában, úgy vezetett
a bányatelepi új iskolában –
oly fiatal, még maga is gyerek,
De arcán olyan kedves, szép komolyság,
mint aki tudja, rábízva az ország,
mert rá a gyerekek.
Ő mutatta nékem tegnap a tájat:
egy kislány rajzát a faliújságon…
s mit a felnőttek mosolyával néztünk,
itt állok most az élő, zúgó tájon…
Mert olyan szép és nagy csudát tehet
ceruza és ecset
egy kislány kezében,
élő kertet ír, élő réteket
és füvet és virágot ír a réten
és tücsöknótát és alkonyatot –
és fehér holdat az alkonyi égen!
Forrás: Lélektől lélekig
I.
Duruzsol a csend… a zaj tétova sugarai megtörnek falaimon,
ők állnak s őrzik nyugalmamat,
olykor – mintha áldoznának – hajlongnak a lassu szélben.
Szél cirógatja őket,
csend melengeti
s ápolja a hunyó nap mosolya.
Ez a tiszta alkony!
egünkön néma nyáj halad s távoli ének borzolja a lankát.
II.
S én bent,
asztalra ejtett fejjel –
szememben elmult arcok s egy zsendülő vidék!
(Az asztalon fekete szirmok: a közelgő est hulló pelyhei és tányér,
megsebzett gyümölcs
s ez a sok madár! csipegő, idegen madarak morzsáimon.)
Az alkony becsurog a nyitott ablakon s tenyerére emel,
gyermeke vagyok én is, mint a néma nyáj
s mint az ének, ami megtörli homlokom.
III.
Igy hullik arcom a puha árnyékba,
elpihenve emlékeimen.
A táj ajándéka ez az óra,
az emlékezés órája, a nyugalomé.
S a földretévedt angyalé, aki félszeg léptekkel jár a kertben –
s boldog kezekkel keserüségem feloldja
Forrás: Lélektől lélekig
Én gyújtok villanyt a szobában,
adjon izzó jelt ablakom,
én jövök zúzmara-ruhában,
én jövök, haza nem találva,
a néma téli utakon.
Forrás: Lélektől lélekig
Szelekkel vívnak a januári fák,
február, március les az ormokon:
zsellérkéményből nem göndörödik a füst,
papír vacog a lyukas ablakon.
Nehéz illattal üzennek a földek
a szirmait hullató tavaszestbe,
gallyak frissülnek és karók száradnak:
küszöbön mereng, kinek gond a földje.
Mint pucér, játszadozó gyerekek
pereg a milliónyi búzaszem.
Ki tudja sorsukat, ha zsákba rakják
s mint áru ringnak vonaton, vizen…
Ez már az ősz: miként az emberek,
leejtik boglyas fejüket a fák,
mint vénhedt, omló maltervakolat:
úgy porlik körülöttünk a világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Két perc tátongó szakadéka közt
zuhanva is fölnyújtom még kezem.
Vagyok. Jelentkezem.
Forrás: Lélektől léle
Megváltás volt szegénynek
a halál –
szól a pókhálós, gyáva
szánalom.
Aki az elmúlásról
ily avatag szavakkal
tud szólni: megváltást érdemelne.
Forrás: Lélektől lélekig
Az innenen már túl, de még a földön
van egy kiégett lankás, hol a vének
lábuk áztatva napfény-pocsolyában
nevetnek csak, nevetnek nappal-éjjel.
Nem alszanak, nem esznek, csak nevetnek,
azon mulatnak, hogy ami mögöttük,
az nincs, mert elmúlt. És ami előttük,
az sincs: mert nem lesz.
Lám, mi vígan vannak!
Ülnék közébük vigadozni én is,
ha otthon tudnám feledni magam,
de fekszem csak, s mintha rokoni hívást
hallgatom, ahogy ablakomba hordja
nevetésük avarát a szél.
Forrás: Lélektől lélekig
Hálóját a pók odahagyja,
a falon fut tébolyodottan,
egyszál legyecském menekülne,
szárnya az ablakon megkoppan.
Árnyam is úgy forog szobámban,
miként ketrecében az állat,
míg künn sürögnek és futkosnak,
fecsegnek boldog, szabad árnyak.
Ha hold busong az ablakon be,
ha elfödik a varjufelhők,
kapnék utána: lelkem az tán,
magárahagyta a veszendőt…
Mert a veszőnek nincsen társa,
az elhullótól minden elvágy,
utolsó kuckóm, menedékem:
a drága értelem is elhágy.
El vágyaim, szárnyas reményem
s a testvérként vélük nőtt tervek:
útra készülő fecskerajként
immár fejem fölött kerengnek.
Fut minden fut sorsom teréből.
Betelt hát? Mindenek elmúlnak?
Ülök, csak ülök mozdulatlan
s fogaim egyenként kihullnak
s karom lehull és porrá mállik
végzetem vad forgószelében.
Voltam, de már porként kerengek
a pornak forgó tengerében.
Forrás: Lélektől lélekig
Anya, apa hazajöttek,
fáradtak, mert este van.
Azt kérdezik: féltél, fáztál
idehaza, kisfiam?
Anya simogat és csókol,
kérdezgeti: hogy vagyok?
Én meg mondom: hogyha megint
elmentek, hát meghalok…
De ha mégis tovább élek,
és én is felnőtt leszek,
hogyha én is gyárba járok
keresni a kenyeret:
magamhoz veszem a kulcsot,
és az ajtót becsukom,
akkor aztán másszanak ki,
ha tudnak, a kulcslyukon!
Forrás: Versek mindenkinek
