https://verskucko.com

Kategória: Zelk Zoltán

  • Zelk Zoltán: Menekülök

    Hálóját a pók odahagyja,
    a falon fut tébolyodottan,
    egyszál legyecském menekülne,
    szárnya az ablakon megkoppan.

    Árnyam is úgy forog szobámban,
    miként ketrecében az állat,
    míg künn sürögnek és futkosnak,
    fecsegnek boldog, szabad árnyak.

    Ha hold busong az ablakon be,
    ha elfödik a varjufelhők,
    kapnék utána: lelkem az tán,
    magárahagyta a veszendőt…

    Mert a veszőnek nincsen társa,
    az elhullótól minden elvágy,
    utolsó kuckóm, menedékem:
    a drága értelem is elhágy.

    El vágyaim, szárnyas reményem
    s a testvérként vélük nőtt tervek:
    útra készülő fecskerajként
    immár fejem fölött kerengnek.

    Fut minden fut sorsom teréből.
    Betelt hát? Mindenek elmúlnak?
    Ülök, csak ülök mozdulatlan
    s fogaim egyenként kihullnak

    s karom lehull és porrá mállik
    végzetem vad forgószelében.
    Voltam, de már porként kerengek
    a pornak forgó tengerében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Apa, anya hazajöttek

    Anya, apa hazajöttek,
    fáradtak, mert este van.
    Azt kérdezik: féltél, fáztál
    idehaza, kisfiam?

    Anya simogat és csókol,
    kérdezgeti: hogy vagyok?
    Én meg mondom: hogyha megint
    elmentek, hát meghalok…

    De ha mégis tovább élek,
    és én is felnőtt leszek,
    hogyha én is gyárba járok
    keresni a kenyeret:

    magamhoz veszem a kulcsot,
    és az ajtót becsukom,
    akkor aztán másszanak ki,
    ha tudnak, a kulcslyukon!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Zelk Zoltán: Fénytelen múlik el napunk

    Milyen beteg – szinte köhécsel
    ez a rozsdamart délután
    s a béna fák tátogva nyúlnak
    az ég a fény után

    tátogva, mint akváriumban
    a tépett pikkelyű halak:
    várva, hogy a zord plafonon
    átsüt talán a nap…

    Csak egy pillanatra törné át
    acélburkát az őszi Nap:
    úgy hullna alá a rozsda, mint
    az öreg vakolat

    s micsoda pírral égne a város!
    s hulló hajuk kibontanák
    a körút koldus leányai,
    a járdaszéli fák.

    Csak pillanatra… de nincs vigasz.
    Vacognak a sikátorok
    s a morcos Ég esőt jósolva
    szakállába morog.

    Fénytelen múlik el napunk! Már
    setteng az éj az ormokon
    s a nyögő ágakat belepi
    az estéli korom.

    Haldokló ejti úgy le karját,
    ahogy aláhull most a galy,
    Sóhajt a város – s a Földeken
    szárnyra kél az avar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek 1.

    Orrod az ablak üvegére
    nyomod, mint a kiváncsi gyermek.
    Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik.
    Vidám vagyok. Téged figyellek.

    Szemed mily híreket lop kintről?
    «Az erkélyünkre cinke szállott…»
    «Kutyák játszadoznak a hóban…»
    Ez a világ. Ilyennek látod.

    Ilyennek látjuk, hogyha este
    együtt vagyunk s víg tűz vigasztal.
    Köröttünk, mintha jóbarátok,
    az ismerős szekrény, az asztal,

    a divány tarka teritője,
    a két szék s a falon a képek –
    mintha bíztató tekintettel
    lassan körénk települnének…

    hogy úgy járok köztük, mint kertben,
    olyan meghitt mozdulatokkal,
    mintha szemlélve járná kertjét,
    vagy gyümölcsöt tépne a gazda…

    Beh jó is lenne, mint toronyban,
    ki se mozdulni, mintha várban!
    s nem futni perzselt, kormos arccal
    e csonkig felgyújtott világban!

    Homlokomra mily sebet martam,
    arcomra milyen hegek égtek,
    hogy úgy járok künn, mint a leprás,
    mint mindnyájan, akik szegények?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Mert így igaz

    Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
    nem tudják, már járni tanulok
    megadóan, Isten oldalán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Este

    Most fogja meg vagy most engedi el
    kezem az Isten?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Akkor

    Már hallgat a szív. Fölhangosodnak
    Isten léptei.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Hegedűszó

    Hegedűszó, hegedűszó,
    hegedű édes zokogása,
    az a mély hang, a fekete,
    s a vékony fehér cérnaszála.

    Te muzsikus! Varázstudó!
    Kezedben vonó: varázspálca.
    Egy mozdulattal fölfűzöd
    mindünk szívét e cérnaszálra.

    Egymáshoz fűzve így ülünk.
    Fölöttünk száll, suhog a dallam.
    Az ismerős! mit úgy tudunk!
    s nekünk mégis kimondhatatlan.

    Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
    de nincs hatalma rajta szónak,
    amit csak a négy húr felel
    a híven faggató vonónak.

    A dal, mely csecsemőkorunk
    s az öregség hólepte tája,
    hová talán el se jutunk,
    de lelkünk mégiscsak bejárja.

    Múlt és jövő két szárnya zúg,
    suhog fölöttünk a teremben –
    s amikor végül is lehull,
    egy pihéje arcomba lebben.

    Fölrezzenek. Szemembe süt,
    kigyúl a való, mint a lámpa.
    De szívemben még búg tovább
    a szomorúság boldogsága.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Búcsú

    Ne szánakozz rajtam, ha keserű is
    távozásod – mily szép az emlék,
    mit bennem felejtesz
    s a fájdalom, mivel visszagondolok reád
    mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.

    S látlak majd, ahogy mellém ülsz
    s úgy csüngnek lábaid alá,
    mintha patakban fürösztenéd őket
    s úgy nyúlsz az oktalan cigaretta után,
    mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.

    Lám, el se mégy te, csak énekké válsz:
    lombosodó ének árnyában fekszem én –
    s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál
    örökös nyílásra kifakad neved.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Bíztató

    Az értelem szűk pitvarában
    nyüzsögnek törpe napjaid.
    Túlnéznél olykor a palánkon?
    a semmi fénye megvakít.
    A téboly társadul szegődik,
    föléd hajol, ő súgja már:
    “Ölts nyelvet e talmi valóra,
    különb hazát bír a halál…”

    Különb hazát: Lehet. Eléred
    ama honnak is partjait,
    de számlált éved tövében
    a lét rejtett aranyait
    kutassad addig… S ha hiába?
    Ha nincsenek? Ha nem leled?
    Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
    addig s ahogy rendeltetett!

    Nyöszörög elméd? Hánykolódol
    űrszínű, zűrös éjszakán?
    melledre ül s torkod szorítja
    léted lidérce, a talány:
    Miért? Mi értelme? Mi célja?
    a rekedt kétség kerepel –
    Figyelj! A hajnal jő s talán egy
    rigó füttye majd megfelel…

    Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
    az omló légben, vagy talán
    egy hirtelen pattanva bomló
    kisded levél az almafán,
    melyekkel végre elmulathat
    az ész s húga, az érzelem –
    és küszöbödre ül kibontott
    hajjal s liheg, a szerelem.

    Miként a gyermek, aki pénzt lel
    és örömében felkiált,
    hányszor kiált, sikolt a lélek
    örömében mert rátalált
    egy árnyra, színre, hangra, fényre,
    mely tetszhalottként rejtezett,
    de él eztán, mert szólítottad,
    mert te adtál neki nevet.

    Az értelem szűk pitvarában,
    a végesben a végtelent,
    a nem szűnőt az elmúlóban
    ím megleled, amíg teremt,
    munkát az ész s vele a lélek,
    mint gazda, aki nyáron át
    esővel, fénnyel összefogva
    ápolja kertjét, udvarát.

    S ha jő a tél, ha hó lepi be
    majd udvarát s a kerteket,
    az égiekkel nem száll perbe,
    ki mindent megtett, mit tehet.
    Ezt mondogasd eztán magadnak,
    ha vigasz kell, ha bíztató –
    míg jő teled és élted keskeny
    nyomát betemeti a hó.

    Forrás: Lélektől lélekig