Kategória: Versek,

  • P. Pálffy Julianna: Az én dalom

    Másnak –
    csak egy templom,
    tengernyi kő és üveg.
    Nekem –
    a beszédes csendben
    lehajtott fejek,
    halk imaszó és
    szerelemért könyörgő,
    összekulcsolt kezek.

    Hűvös termeiben
    gyertyalángok játszanak,
    fényük reményt ébreszt,
    jeget, páncélt olvasztanak.
    A templom két tornya
    fenséges, szilárdan áll,
    falai közé, be-beszökdös
    egy eltévedt napsugár,
    hogy szétszórja fényét,
    a színpompás rozettán.

    Hallod a zenét?
    Egyszer – régen –
    zsivajos vásárnapon,
    gyönyörű muzsika
    lágy hangjai között,
    a templom falai közé,
    szerelem költözött.

    Ott élt a torony őre,
    ki rút volt és nyomorék,
    nem hihette senki,
    hogy a szívében,
    mély szeretet lángja ég.
    (Ó, ha hallanád,
    mily fájdalmas
    gyönyörűn énekli
    – a Szerelem dalát!)

    Szemében nincs fény,
    bicegve jár, púpot
    hord a hátán, de lelke
    ép, megérintette egy
    csodaszép cigánylány,
    – ki táncával varázsolt –
    aki látta, nem volt
    se élő, se holt, a
    férfiszívekbe, égő
    vágyakat korbácsolt.

    A történet szomorú,
    hiszen a lány halott,
    az élet mocskos
    színpadán megbukott,
    megölték szennyes
    férfikezek, melyek
    hozzá, soha nem érhettek,
    hiába szeretett tiszta
    szívvel, bűnnel sározták,
    mert titokban imádták,
    tiltott szenvedéllyel.

    Meghalt vele a rút is,
    összetörte a bánat,
    ráborult a törékeny testre,
    a kis cigánylányban
    a szépséget szerette,
    féltette és óvta,
    nélküle nem élhetett,
    a Halál, megváltotta.

    Nincsenek kínjai,
    nem csúfolják többé,
    emlékét írás őrzi,
    dala halhatatlan,
    örökkön-örökké.

    Mikor hallom a muzsikát,
    az én szívem is fájdalom
    járja át,
    az a Dal, az én dalom,
    bennem él, s amíg élek –
    dúdolom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Élvezd!

    Élvezd a csendet!
    A csendben megszólal a világ,
    simítja lelked,
    s ellazít egy suttogó faág.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Sanszon

    Ha már öreg leszek:
    lesz öt macskám, és kilenc ebem,
    és lesz, aki mócsingot mér nekik,
    igen, lesz majd egy hentesem…

    Igen, talán ha már öreg leszek,
    s a villakertben látom játszani őket,
    a törpék és a szökőkút között,
    igen, s na persze: el-elrévedek –

    Most aztán végképp furcsa lenne, ha
    prófétaként végezném, zsinegen,
    s nem lenne villakertem, se ebem,
    se macskám, se hentesem…

    Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
    na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
    hát, persze, mondanák a villagazdikák,
    így végzi mind, mondanák, hát igen.

    Valamit tenni kell már, azt hiszem,
    mielőtt ideér a Semmisem,
    óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
    valamit tenni kell itt, hát igen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany-Tóth Katalin – A szavak ereje

    A szavak ereje lehet lágyan ringató,
    mint tarka vadkacsák testét hintáztató tó

    A szavak ereje lehet hűsen bársonyos,
    mint vigasztalás, mely bánatban oly jóságos

    A szavak ereje lehet hitet romboló,
    és kétséget ébresztve viharként tomboló

    A szavak ereje lehet népet felrázó,
    és nemes célokra bátorítva buzdító

    A szavak ereje lehet szellemi erőd,
    mely jó kezekben, nemzeteknek adhat erőt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Péter Erika – Nekrológ egy diófáért

    Hiányzol.
    Ott álltál kortalan,
    ősz végén
    szürkén, lombtalan,
    seszínű
    panelházak közt,
    szeretet-
    szomjasan.

    Hallottam
    fűrésznek zaját,
    test-törzsed
    hulló robaját.
    Alattad
    az avar nyögte
    búcsúzó
    sóhaját.

    Tegnap még
    srácok öleltek,
    zöld diót
    ágadról vertek.
    Csavargók
    árnyas ölednek
    hűsében
    hevertek.

    Keresnek!
    Fekete rigók!
    Madarak!
    Fészket kutatók!
    Csonthéjad
    rejtett termését
    csókolni
    akarók.

    Lehettél volna
    tudás almafája,
    Hippokratésznek
    óriás platánja,
    Tessedik akáca,
    szerelmes Árgyélus
    tölgyfa-koronája!
    Lehettél volna!

    Diófa voltál.
    Most üres a helyed.
    Fűrészpor takarja
    haldokló gyökered.
    Mi lesz majd belőled?
    Koporsó vagy oltár?
    Én köszönöm neked,
    hogy diófa voltál!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella – Három hangra

    Három szerelem az életem.
    Semmim sincs ezen kívül.
    Rád gondolok: évek rácsai közt
    az emlék elfeketül…
    Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
    meg ne szánjon a halál!
    Homlokod mögött a világ
    elfehérült szájjal kiált. –

    Szótlanom, egyetlenem,
    tenyered tenyeremen.

    Testednek tiszta menedék:
    a csók a léleknek nem elég.
    Nem elég három szerelem:
    három árvaság idebenn.
    Három homlok is kitaszít.
    Fehér a magány, mint az ing.
    Fehér az ing, fehér a halál.
    Csak az él, aki társra talál.

    Szótlanom, egyetlenem,
    tenyered tenyeremen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Puskás Kolozsvári Frederik – Üzenet

    élj a pillanatnak mindig
    csak az itt és most a fontos
    a múlt rég elmúlt már
    a jövő oly messze még
    s a holnapok lassan tegnappá válnak
    ha nem a mostban élsz

    élj és örülj az életednek
    örülj a természetnek
    a mindenségnek
    a határtalan szeretetnek
    mely téged is elborít

    érezd át
    légy boldog
    szűnjön meg minden más
    töltsön el a hála érzése

    csak ma szeress és tisztelj
    mindent ami él
    ok nélkül

    ne félj
    nincs halál
    csak változás
    semmi sem tűnik el
    csak átalakul
    megújul
    újra meg újra

    engedd hogy elérjen
    a változás szele
    és repülj vele
    hisz te is szél vagy

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László – Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emléke képnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.
    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Christina Georgina Rossetti: Emlékezz

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
    a hallgatag országba érkezem,
    s nem foghatod meg többet a kezem,
    és nem fordulhatok el tévedezve.
    Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
    s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
    csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
    késő tanács, imádság, minden eszme.

    De ha felejtesz, s aztán valahogy
    emlékezel reám, ne búslakodj,
    mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
    nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
    százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
    semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Orbán Ottó: Kibomló nyár

    Úgy jöttem hozzád, mint a szél a fához,
    forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
    most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
    mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
    hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
    csak nézlek, boldog ég része, örökre
    egyforma felhők közt és mint a repkény
    tekintetedre tekergődzöm s keringnek bennem a kínzó
    gyönyörűség nedvei, az alvó, meleg fény
    nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
    se dallam,
    csak a sűrű párában úszó
    csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
    réteken a frissen született borjak,
    élek, ágad és gyökered, hogy halkan
    suhanva friss combjaidra hajoljak.

    Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
    s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
    Én szabadnak születtem,
    nem ismertem a törvényt,
    most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
    szívem piros szőnyegét önként,
    hogy járj rajta süppedő lábbal,
    mert nem több az öröklét,
    mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
    dacoló pillanat, a könnyű és ökölkön
    tartó harag, melyet csak a szél és a madár hall,
    míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

    Forrás: Lélektől lélekig