Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését –
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve – üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
