Laktam hangos zúzók alatt,
aranykincses pataksoron,
és mindig volt aranyporom.
Mindennap megcsodált a nap,
mert látta: dúsan érkezem,
szikrázik mind a két kezem.
S egy lányt küldött a szürkület,
s szólt: Mennyi csillogó arany –
Hogy megszőkítné szép hajam!
És sírtak künt az őszi fák:
aranyporozd be bánatunk,
úgy pompásabban halhatunk.
S futárt küldött a téli nap:
Arany-nábob, ma küldj sokat,
köd kússza már a csúcsokat.
Lány elhagyott, lomb elfagyott,
a nap nem küldött sugarat.
Kincsemből semmi sem maradt.
S tavasszal jött egy csöpp bogár:
Arany-király, egy porszemet,
megaranyozni testemet.
Aranyhalacska penderült
s kért: Vízeséses, vad helyen
elhullattam egy pikkelyem.
Sírokról jött egy sárga méh
és szólt a zümmögő zene:
A liliomnak kellene.
És hárman szóltak: Nem felelsz?
Mondd meg, hová lett annyi kincs?
És szánva mondtam: Annyi sincs.
És sírva mondtam: Semmi sincs.
Forrás: Lélektől lélekig
