https://verskucko.com

Címke: áldozat

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Acélkerék is megkopik,
    Hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    Nem fogja be a rozsda sem,
    Csiszolja minden mozdulat,
    S forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nem adnak ingyen semmit ám,
    Voltak keserves napjaim,
    És rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    Bizony egyet-mást tenni kell,
    Legalább így az életem
    Nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra, és
    Egyszerre oly üde vagyok,
    Hogy a szemem harmatgyöngyös,
    Hajnali rét gyanánt ragyog,
    S leánykám, mint a Március,
    Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    Őt nézem és bimbókorom,
    Újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    Hiszen az idő úgysem áll,
    Csak aki meddőségekben élt,
    Azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    Csömörnél mása nem marad,
    Koldus, ki mit sem áldozott,
    S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nehéz a toll is néhanap,
    De a lehalkult szívverés
    Fiam szívén erőre kap,
    Szépségem múlik – nem sírok,
    Leánykám arcán tündököl,
    Szinte sok is, e két gyerek,
    Mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    Bár néhanap békétlenül
    Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
    Hogy ürmöm mézzé édesül…
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    Hiszen mindennek ára van…
    Ezerszer újra kezdeném
    Alázatosan, boldogan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Ismerem

    Ismerem Jézus éjszakáit,
    és a bal lator istentelen magányát.
    A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
    elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

    És ismerem a bárány vesztét,
    úgy is, mint aki veszkődve topog
    halálos esése előtt,
    és úgy is, mint aki hitével
    a meleg belsőt keresi.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin: Fátyol (Pieta)

    Tart még a karom fiam
    sebeid lüktetnek szívemen,
    ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
    kínban ölni lelkemet látni téged így:
    azt felelném: akarom! Tart még,
    tested nem teher, kezem közt lüktet
    minden álmod, én hoztalak e létre,
    és én is viszlek el.
    Csak nézem húnyt szemed,
    csókom sem ébreszt, de látom:
    győztes vagy a létben,
    győztes a halálon, csak én hajlok föléd
    zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
    Még tartalak fiam, nem enged kezem,
    csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
    Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
    testeden ne húzna éket ütése,
    gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
    neked még élned, élned kéne!
    Fájdalmad tűrném, viselném,
    adná az ég, mennyire szeretném!
    Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
    még egyszer tenném, ha megtehetném!
    Még tartalak, még ölellek gyermekem,
    fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
    hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
    adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
    egy embert, egy igazt.
    Viszed bűnöm drága kincsem,
    te feloldottad a világot bűneiért,
    de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
    s siratva téged mindért vezekeltem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ide hallgass

    Most kiállok az esőbe,
    elszántan és
    födetlen fővel.
    És a csattanó villám
    átszalad a szívemen,
    és a zuhogó zápor
    széjjeláztatja szénfekete
    testemet,
    és beszívnak magukba
    a föld pórusai
    ezerkilencszázhuszonnyolc
    június tizenhetedikén.

    De holnap
    rózsaként nyílok ki
    ablakod alatt
    és minden eljövendő
    igaz ember
    szíve alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Rózsa

    “Ha valaki szeret egy virágot, amely csak
    egyetlen példányban létezik a csillag-
    milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog
    legyen, ha a csillagokra pillant.”

    (Saint-Exupéry: A kis herceg)

    Egy példány van csupán a csillagmilliókon
    belőle is, aki az én egyetlenem,
    tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
    hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,

    tépné csokorkötő, legelné báva bárány
    s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
    tüskéi – úgy hiszi – túltesznek harci lándzsán
    s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.

    Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
    és holtig meghagyom önáltató hitében,
    hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.

    Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
    serkedő véremet ejtem sziromzatára,
    hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Új arató-ének

    Keresztek ülnek a tarlón,
    Keresztek a temetőben,
    Keresztek a vállon, szívünkön,
    Keresztek messze mezőkben
    S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.

    Keresztek az egész földön,
    Keresztek tornyon és mellen,
    Keresztek a földi jóságon
    S égi szózat: »Megérdemlem,
    Keresztet mért vállaltam ezekért?«

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Megváltás haiku

    Egyetlen egyszer
    halhattam csak meg érted.
    Élned neked kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

    Midőn a tengerár az Úr szavára
    Medrébe visszatérült csendesen,
    A vízözön habjaiból kiszállva
    A partra léphetett a szerelem,

    S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
    A szél a bűnös kontinenseken.
    S akadnak még oly furcsa figurák,
    Akik magukba szívják e csudát,

    S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
    S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
    Veszik szabálytalan, vad ritmusát
    Annak, ki éppen így zihál egészen.

    Szenvedélyedet, miként hajót,
    Úgy sodorják áradó folyók,
    Mielőtt kimondod: „szeretek”,
    Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

    A szerelem lovagja kódoroghat
    Örökkön – ez az ország végtelen.
    S a próbák napról napra szigorodnak,
    Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

    Elválás, búcsú – akit erre fognak,
    Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
    Nem tántorítod e bolondokat,
    Számukra nincs elég nagy áldozat,

    Nem drága ár az életük sem érte;
    Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
    A szál, mely ezt az eszelős hadat
    Bűvös kötéssel összefűzte végre.

    Friss szél a kiválasztottakat
    Részegíti, újra él a holt,
    Mert nem lélegezhet, élhet az,
    Ki szeretni sohasem tanult.

    Aki a szerelem tavába fulladt,
    Nem húzza ki, nem éri el szavad,
    A mendemonda bármit is locsoghat,
    De az a tó a vérétől dagad.

    S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
    Aki a szerelembe belehalt.
    Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
    Eggyévált lelkük is virágosan,

    Lélegzetük is összeforrt örökre,
    Egy ingó híd alattuk, sóhaja
    Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
    Így lépnek együtt minden földi rögre.

    Ágyuknak én a rétet megvetem,
    S hallom alva, hallom éberen:
    „Lélegzem, mert élek – szeretek,
    A szerelem ad csak életet.”

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    Ballada o ljubvi

  • Reményik Sándor: „Idill” a magasságban

    Vihar ment végig a hegyélen. –
    A gyökerei megmozdultak.
    Az órjás, látva végzetét
    Társa felé nyujtá kezét:
    Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
    És tompa jajjal rázuhant.

    Elállt a hegy lélekzete,
    S egy percre a patak alant.

    A másik meghajlott bele,
    De felfogta és megtartotta őt.
    Egyik a másikra támaszkodva:
    Most így állnak a Teremtő előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Oda kell adni, ami van

    Mindennek ára van,
    vagy ára lesz.
    Oda kell adni,
    ami van,
    hogy megkaphassuk,
    ami lesz.

    Oda kell adni asztalunk,
    oda kell adni ceruzánk,
    és tudni, hogy asztaltalan
    s ceruzátlan lét vár reánk.

    Odaadni a takarónk,
    és langyosra fűtött szobánk,
    és tudni, hogy takaratlan
    és párnátlan lét vár reánk.

    Az is lehet, hogy az a mínusz,
    a földöntúli, pluszt megér,
    és minden láznál égetőbb
    a csillagok termelte dér.

    Papírkosárba vethetők
    a szerzett tapasztalatok,
    és átképzőssé változom,
    ha itt hagyom, mi itt vagyok.

    Mi vagyok itt egyáltalán?
    és megérem-e a papírt,
    amire egykor jobb kezem
    még zsinórírás nélkül írt,

    csak jobbra dőlve egyszerűn,
    mint a szélfútta fák,
    ahogy diktált a tél, az ősz
    vagy amit a május fújdogált,

    lehet, hogy máris ott vagyok,
    a határtalanban kerengő,
    hol színtelenbe torkollik a szín,
    és milliárd év egy esztendő.

    Forrás: Lélektől lélekig