Vihar ment végig a hegyélen. –
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.
Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.
A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.
Forrás: Lélektől lélekig
Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.
Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.
Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.
Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntúli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.
Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.
Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,
csak jobbra dőlve egyszerűn,
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fújdogált,
lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.
Forrás: Lélektől lélekig
Másnak –
csak egy templom,
tengernyi kő és üveg.
Nekem –
a beszédes csendben
lehajtott fejek,
halk imaszó és
szerelemért könyörgő,
összekulcsolt kezek.
Hűvös termeiben
gyertyalángok játszanak,
fényük reményt ébreszt,
jeget, páncélt olvasztanak.
A templom két tornya
fenséges, szilárdan áll,
falai közé, be-beszökdös
egy eltévedt napsugár,
hogy szétszórja fényét,
a színpompás rozettán.
Hallod a zenét?
Egyszer – régen –
zsivajos vásárnapon,
gyönyörű muzsika
lágy hangjai között,
a templom falai közé,
szerelem költözött.
Ott élt a torony őre,
ki rút volt és nyomorék,
nem hihette senki,
hogy a szívében,
mély szeretet lángja ég.
(Ó, ha hallanád,
mily fájdalmas
gyönyörűn énekli
– a Szerelem dalát!)
Szemében nincs fény,
bicegve jár, púpot
hord a hátán, de lelke
ép, megérintette egy
csodaszép cigánylány,
– ki táncával varázsolt –
aki látta, nem volt
se élő, se holt, a
férfiszívekbe, égő
vágyakat korbácsolt.
A történet szomorú,
hiszen a lány halott,
az élet mocskos
színpadán megbukott,
megölték szennyes
férfikezek, melyek
hozzá, soha nem érhettek,
hiába szeretett tiszta
szívvel, bűnnel sározták,
mert titokban imádták,
tiltott szenvedéllyel.
Meghalt vele a rút is,
összetörte a bánat,
ráborult a törékeny testre,
a kis cigánylányban
a szépséget szerette,
féltette és óvta,
nélküle nem élhetett,
a Halál, megváltotta.
Nincsenek kínjai,
nem csúfolják többé,
emlékét írás őrzi,
dala halhatatlan,
örökkön-örökké.
Mikor hallom a muzsikát,
az én szívem is fájdalom
járja át,
az a Dal, az én dalom,
bennem él, s amíg élek –
dúdolom.
Forrás: Lélektől lélekig
Akkor már minden viszonylat kihamvadt.
Megfeszültünk a legelőbb kereszten.
Az üdvözülés verítéke rajtunk.
Az önkívület lándzsája a testben.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc,
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc,
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem s benne hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?
Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.
S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.
(Radnóti Miklós fordítása)
Forrás: Szeretem a verseket
Nő a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.
Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
Forrás: Szeretem a verseket
Mily messze vagy tőlem.
A holdfényén repülnék hozzád,
Szelek szárnyába kapaszkodva
A szivárvány bíborán,
Csak odaérhetnék, és betölthetném
Magányod, nekem adnád az álomvilágod.
Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt
Sötét angyal, bánom is én mivé lettem
Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
Emelj magadhoz, és ne engedj el soha.
Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha…
Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
De ha nem kell már, dobd el és taposd szét.
Inkább a halállal egyesülök akkor.
Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti,
a szívébe a szeretet
bokrát elülteti.
Nem fonnyadnak el soha e
bokron a levelek,
dús televénybe bújtak el
a szomjú gyökerek.
Tüdőd érte zihál, dagad,
szolgál lélegzeted,
hozzá futnak, miként patak,
véreddel az erek.
Ágra új ágak hajtanak,
levélre új levél,
zúgásuk belepi agyad,
nincs nappal, nincsen éj,
nincs éjjeled, nincs nappalod,
nincsen egy perced is,
örök zúgásuk hallgatod:
„Segíts! Segíts! Segíts!”
„Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
zúg, zúg csak szüntelen,
vijjogva osztják életed
aggódás, szerelem.
Álmában sikolt kedvesed,
riadva rémeken?
neked fúl el lélegzeted,
lidérc ül melleden.
Láz marja, kiveri hideg?
a te fogad vacog.
Szívük verését önszíved
verésén hallgatod.
Míg élsz, nem múlik sohasem
rólad a büntetés,
nem érint meg a kegyelem,
amíg, mint puha kéz
oldó magányod, fekhelyed
a halál megveti:
akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Azt mondják holnap lesz karácsony –
Tornyos fenyőfám fölcicomázom
csillaggal angyalhaj-felhőkkel,
tulipán-szívű csengőkkel
s alárakom a kerék Földet,
ajándékként ígért jövőnket,
kicsomagolt vad álmainkat,
értünk vérző halottainkat,
lemondásaink jaj-nyugalmát,
mint horpadt, sápadt aranyalmát.
Aztán majd én is alá állok
és míg a Borzas fényesség lobog,
gajdolgatok, mint kancsal pásztorok.
Forrás: Szeretem a verseket
