https://verskucko.com

Címke: alkonyat

  • Mircea Ciobanu: Alkonyat

    Te azt mondod: közeleg a fény.
    Én azt mondom: a sötét érkezik.
    Itt is van már, elterült, hallgasd
    miként sustorog bokáid körül.
    Nemsokára lebegni fogsz – figyeld,
    hogyan hatol be a hasadékokba bugyborékolva,
    mint az iszap a fiatal bivalyok bensejébe
    mielőtt hosszú kampókkal
    partra húzzák őket a halászok;
    hallgasd, hogyan csapkodja a falakat,
    az eresz nyögve csikordul – s most még jó,
    még lábujjra állsz, szájpadlásod –
    ha elkiáltod a szót: világosság! – még
    visszhangot ver; most még jó, lábad alatt
    még ott a talpalatnyi, neked kijáró
    köves talaj; de nézd, a sötétség ingája
    immár megszüli világtalan magzatát, nincs mutatója;
    megszületett hallgasd, hogyan közeleg
    hullám képében hozzánk – még most is jó,
    lebegünk sorjában, arccal az égnek,
    s egy zuhatag – nem hideg, nem forró –
    tolakszik tüdőnkbe; mondhatni,
    nem is éltünk másként, mint emez
    idejébe érkezett éjszaka sodrában lebegve –
    (habár az is megtörténhetett volna,
    hogy az árnyék, a leáldozó arany
    s a meleg bíbor küzdelméből
    a fény kerül ki győzedelmesen).

    Fordította: Lendvay Éva

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Alkony

    A rókabundás alkonyat
    most lendül át az égi partra,
    s csillag-sövényen fennakad
    bozontos, rozsdaszínű farka.

    Kitépi és tovább szalad,
    nyomára forró vért csöpögtet,
    és mint pityergő vadnyulat,
    kiejti szájából a földet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Alkonyat, virradat

    Felleg úszik: sajgó hattyú,
    napnyugat: vörös koporsó,
    eljön a hold: síró asszony,
    haja világra leomló.

    Csavarodok holdsugárba,
    állok tornyas kék sisakban,
    nap születik forró ágyon,
    meghalok a virradatban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Pompázó, lusta, édes alkonyat…

    Pompázó, lusta, édes alkonyat
    Arany szeme méláz a lomb közén át,
    De roppant árnyak, feketék és némák,
    Cammognak már a vén erdő alatt.

    Alaktalan vad alakok, a fákhoz
    Dől szörnyű testük, és sóhajtanak;
    Szegény, vak rémek, mit óhajtanak?
    Tétova, ferde, nagy karjuk kit átkoz?

    Ó, a sötétség! érzed? zűrös árja
    Átömlik rajtad: minden pórusodba
    Betódul, hűsen, selymesen, suhogva,
    S szived átfonja fekete hinárja…

    1917.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Sinka István: Tündöklő föld

    Az ezeregyéjszaka meséje sem lehet ennél különb.

    Tűz és ezüst. A vén hegyek rózsaszínű felhőket pipálnak. S hogy ring a fény! S ó, mily remek a pásztorok subája s kezükben a jelvény: a horgos görbe bot. A lángoló mezőn egy paraszt ballag által és avott ruháján aranyként szikrázik a fény; tornyok tetején, ablak üvegén vibrál a fény keze és rubin tűkkel játszik és pesznye bodzafából is csodafát varázsol. És így tovább: lángorkánban a cserfaág. A nap most király és kegyétől fénylik a szép, bús nagy világ, egy tüzes lángcseppet most a pince is harácsol. Aztán a király megindul – s ó, mily csoda! – Megnő a fák árnyékostora s bodzafa lesz a csodafából újra megint… A jegenyék ujja lengve int s meghátrálnak a fényfalanxok; zűrzavar lesz a nagy színpadon s a futó király lehunyja nagy forró szemét. Álmára szent csöndes zenét perget az est halk gitárja. Aztán csönd lesz. Lehull a díszlet és lezárul a nappal nagy szimfóniája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Séta az alkonyatban

    A setét bolt nagy üvegablakán
    Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
    Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
    S éreztem: messze-messze ül e lány,
    S tudtam: nincsen számomra mosolya…

    S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
    Ezt is lelked karjával átkaroltad,
    S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
    Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
    Keze homlokod nem éri soha…

    Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
    Aki másért olyan szép, nem teérted,
    Hisz maholnap elfárad ifju térded,
    S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
    Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

    Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
    Hinned: itat még borával az élet,
    S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
    Te is, dalodból, mint aranykehelyből
    Osztod még áhitattal szent malasztját…

    Hiába!… már a városvégi lankán
    Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
    A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
    Szépmívű arca évötvözte lapján,
    Köszöntött, és én elmerengve néztem.

    Ökrei a barázdát lomhán vonták,
    Mint egykedvű évek az arcredőt…
    S szívemben akkor halkan arcra dőlt
    A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
    Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…

    Forrás: Lélektől lélekig

    alkonyat, vágy, bánat

  • Bella István: Sötétedik

    Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
    – becsukja szemét –, de csak magába mélyed
    az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
    mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

    mikor már este van, s megmosakodtam
    – megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
    mindennapos szutykát számról letörölted.
    Megfürösztötted homlokom a hajadban.

    Mikor már este van, s nem tudok, akarok
    csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
    a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
    a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Esti dal

    A nappal fényében, zajában
    Elődöng árva egymagában
    A lelkem, tévedt jövevény,
    Oly idegen nekem a hajsza,
    A szívemet dalokra ajzva
    Oly inkognitó megyek én.

    De ha az alkonyat leszállott,
    Olyan kedves, kámzsás barátok
    A barna árnyékok nekem,
    A messze menteket idézik,
    A múlt szelíden iderémlik
    És földereng az életem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A nap vörös aranyban…

    A nap vörös aranyban, gőggel alkonyul,
    Körül a felhők hódolata gyúl,
    De fellebb
    Lomhább, búsabb s fenségesebb

    A felleg.
    Feldördül a zivatar
    Isten búsongó szólóéneke,
    S száll az édes, ájult mezőkre, és fanyar
    Fensége zúg: a sok fehér virág
    Hisztériásan reszket, összebúj.
    A boglárkák kecses, zöld szárain
    A szirom beteg, kénsárga láng…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szép Ernő: Felhő

    Megláttam egy felhőt
    Szép viola felhőt
    Olyan volt, olyan volt
    Mint a boldog álom,
    Szoboszlai kenyér
    A hetivásáron,
    Gyenge domb a pusztán,
    Koszorú a bálon,
    Olyanformán felhő,
    Olyan teljes forma,
    Mint az a te orcád
    Teljes Magyarország.

    Néztem azt a felhőt,
    Halványodó felhőt,
    Megállottam, néztem
    Odafent az égen,
    A rózsás, a füstös
    Alkonyatvidéken,
    Úgy fájt az én szívem,
    Ahogy nem fájt régen,
    Nézetem, azt a felhőt,
    Míg a magas szelek
    Széthúzták, elhordták,
    Volt, nincs Magyarország.

    Forrás: Szeretem a verseket