https://verskucko.com

Címke: alkonyat

  • Tóth Árpád: Arany tó az égen

    Örülni, örülni de jó volna
    Lemenő nap aranytavának,
    Mely szétömölt amott a lombok
    Mögött az égen, s jobbra-balra
    Ringatják fejüket a vén fák
    Beleegyező mozdulattal,
    Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
    Lemegy a nap, és így kell lenni,
    Elhúnyni, elmerülni szépen,
    Lemenő nap arany tavában
    Elsüllyedni fekete csendben.

    Ó, élet, élet… ülök itt a
    Hegyoldali új játszótéren,
    A kisleányom karikázik,
    Csattog a bot vígan és fürgén
    Egy új, kis akaratos élet
    Bátor s tudatlan ritmusára.

    Szólnék utána, nem tudom mit:
    Becéző szót, korholó intést?
    Már ott nyargal az új játszótér
    Távol sarkán, már nem is látom,
    S vad érzés üt meg: látom-e újra?
    Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?

    Elmúlt az arany tó az égről,
    És egyszerre nagyon sötét lett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Fák

    Puha szántások esõvert, leves
    gerezdjei között
    csüggedten várják a fák a sebes,
    apadt mellû ködöt.

    Sárga levelük lefele konyul,
    törzsük vizes, ragyog.
    Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
    s e fák magányosok.

    Még gallyas, vágatlan, sudár alak
    mind: hántatlan dorong.
    Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
    zömök varjú borong.

    Görcsösen fogja ijedt gyökerük
    az elmálló talajt.
    Nedvük sebesen kering, tüdejük
    még zörren, még sohajt.

    Rügyre gondolnak mormolva e fák.
    S a tág ég tiszta, nagy –
    reggel az erkölcs hûvös, kék vasát
    megvillantja a fagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Estharangok

    Biborban fürdik már az égnek alja.
    Mámortól reszket már az alkonyat,
    A nap korongja bágyadtan halad,
    S egy szürke felhő lassan eltakarja.

    A fü között egy tücsök círipel,
    Álmosan zúg a fáknak lombozatja
    Zokogásomat senki meg nem hallja
    És panaszomra senki sem felel.

    De most!… valami jóleső meleg
    Simítja végig fájó szívemet
    Szempilláimat csendesen lezárom…
    Langy szellő hozza erdőn, réten át
    Az estharangok himnuszos dalát
    És imádságba halkul zokogásom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

    Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
    kemény lapokból vont a végzetem,
    magamba zárni minden élesen
    kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
    mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
    való világba ütni ércfejét.

    Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
    a zárt üvegfal gátlón visszatart

    • mint víztartó az úszkáló halat, –
      hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
      maradsz te nekem puszta forma, fény,
      a képzeletnek engedő anyag.

    E lágy elemből gyúrom győztesen
    veled-csatázó, karcsú szobrodat,
    ki átkarol, ha itt az alkonyat,
    velem dalol, ha vérem énekel
    az álom oldó, híg esőiben,
    s velem virrad meg minden hajnalon,

    hogy nappalomnak számos gondja közt
    kinyíló számos, rejtett résen át
    belémeressze súlyos áramát,
    s a pattanásig töltve véremet
    ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
    szederjes szájjal egyre ordítoz.

    De bűvös váram tűzálló üveg!
    falát hiába vívja vérsugár,
    olvasztja száz szikrás idegfonál,
    nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
    szűkös terébe azt, mit szív terem:
    bezárja sűrű, fojtó lázaim.

    Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
    hogy játszanám ki rendelt végzetem!
    hogy lennék egyszer én is meztelen!
    csak érezhetném pőre bőrömön
    mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,

    • de mégis, így is mondom: jól van ez.
    • Mert néha látlak, késő délután,
      amint a tóra mész, te szép modell,
      s ilyenkor álom-másod nesztelen
      utadba áll: mint kíntól kergetett,
      egymáshoz űzött, megtévedt kezek
      imádkoztok veszendő lelkemért.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Misztikus alkonyat

    Az Emlék s az Alkony a láthatáron
    piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
    a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
    hátrál s kitárul, mint ingó csodák
    függönye, melyen sok gonosz virág
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    kavarja a hímzést, s az illatáron
    beteg párázatoknak langyos álom –
    ízét ontja, mérgek nehéz szagát
    – tulipán, liliom, dália, mák –
    parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
    s ájult agyamban lángoljon tovább
    az Emlék s az Alkony a láthatáron.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Alkonyati rózsák

    Mikor az élet mámoros királya
    kékes palástot öltve elhaladt,
    rejtelmes, égő kelyheit kitárja
    a rózsaszínű őszi alkonyat.

    Ó délibábos alkonyati rózsák …
    Ó őszbe szálló, szép álom – hajó …
    szökött napunkat újra visszahozzák,
    csak hinni kell, csak hinni, hogy való …

    Mikor a fátylas őszi hervadásra
    reá-lehel az alkonyat varázsa,
    a múlt nyaránál fényesebb a fény …

    Az elmúlást ki sohasem csodálta,
    akinek nincs egy délibábos álma:
    Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény …

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Ámulat

    Ha tóra nézel, égre látsz,
    vonuló nagy vizekre.
    Napot fáraszt a vén halász,
    fölé feszül az este.
    És fúj a szél, és leng a nád,
    egy sirály vízre csattan.
    Micsoda csók, micsoda vágy,
    micsoda alkonyat van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Ámulat

    Ha tóra nézel, égre látsz,
    vonuló nagy vizekre.
    Napot fáraszt a vén halász,
    fölé feszül az este.
    És fúj a szél, és leng a nád,
    egy sirály vízre csattan.
    Micsoda csók, micsoda vágy,
    micsoda alkonyat van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.
    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,
    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren, –
    Fekvőszéken útrakél
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:
    Mindaz, ami sose lesz,
    Mindaz, ami sose volt, –
    Így indultam ma is el,
    Hunyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.
    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.
    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy és jaj nekem.
    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.
    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.
    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Naplemente

    A fény csuklik keresztbe az ágon,
    Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
    Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
    Kendője bíbor palástú felhő.

    Megnőnek az árnyak, hív a távol,
    Sötétkék bársony hegyek intenek.
    Hangok élednek szunnyadó fűben,
    Pislognak aprócska, tünde fények.

    Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
    Majd a valót elnyeli a sötét.
    Csendhangok születnek a táj ölén,
    Az éj felölti ében köntösét.

    Forrás: Lélektől lélekig