Mit írsz? – kérdi ajtót nyitva a gyermek.
Verset – felelem –, egy verset az alkonyatról.
Miért épp az alkonyatról? – kérdezi,
olvasólámpám fénykörébe lépve.
Mit írsz? – kérdi asszonyom,
ablakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőt.
Egy verset – mondom neki –, verset a magányról.
Miféle magányról? – kérdezi,
kilép a lámpa fényköréből.
Mit írsz? – faggat apám
a folyosó homályába veszve.
Verset. Egy verset a halálról – válaszolom.
Hogyhogy a halálról? – hökken meg és zokog.
Mit írsz? – érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedő,
a boltos és a bürokrata.
Mit írsz? – kérdezi főnököm,
míg a nap eseményei
a nyomdagép tölcsérébe hullnak.
Verset, egy verset – mondom nekik.
Verset a csendről.
Miféle csendről? – szól asszonyom.
Csend még álmunkban se létezik.
Sikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál.
Nem szeretem az alkonyt –
szól a gyerek.
Szobámba térve
kuporgok a sötétben, elalszom,
és senkinek se jutok az eszébe.
Ha egyedül vagyok,
fehér és fekete lovakat látok.
Egy fehér lovat és egy feketét – így az apám.
Torkig vagyok a halállal –
mondja az orvos.
Mindennap meghal valaki.
A cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítve,
míg a rokonok értük jönnek.
Sose szólsz semmit – mondja a szomszéd –,
nem hallom a hangod.
Hallgatok.
Lassan elfogynak a szavak
a csendről, az alkonyatról,
a magányról, a halálról.
Forrás: Lélektől lélekig
