Hánykolódom ágyamon;
Szinte fojt az éj, a fülledt,
Csak a falióra lüktet
A sötétben monoton.
Párka, orsód, zurrogásod,
Halk homály, a suttogásod,
Élet, egér-motozásod
Mért izgat úgy, mondd, miért?
Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy?
Zokogás vagy számadás? Vagy
Vád az elveszett napért?
Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy?
Büntetés vagy intelem vagy?
Szeretnélek érteni –
Szóljatok, éj titkai!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja – percre perc enyész –
és újra kezdi mindig. Sose kész.
És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.
Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.
Forrás: Lélektől lélekig
Leőrölve a nap; de a falak merő
imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
a csillár, plafonra vetítve az üveg
redői, ráncai; a belső fénykörön
rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.
Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
sík fekete formák ködlenek, mintha holt
maradék emlékezetében. Eleven
húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.
Óralap világít: nem merek elaludni.
Álmom helyiségeiben vár a halott:
a díványon kuporog szokott helyén,
vagy menni készül: igazgatja kötött
szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.
Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
álomba szédülök, melyből újra és újra
felver a villámlás: a foszfor égre
kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.
Forrás: Magyarul Bábelben
(Végh György fordítása)
Az öntudatnak legvégső határán
leselkedik már fáradtan a lélek,
sokezer árnyszerű életet élve
egyetlen mozdulatlan pillanatban
s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se.
Az artériákban a vér se nyugszik,
vágyódik élet és halál után,
min csak vénes-keserű nevetéssel
gúnyolódik a lélek.
Néma kínpad
most az ezer idegszál élete,
mindegyik figyel, minden rezzenésre
van válasza s az éj minden neszét
fájó feszültséggel kíséri.
Zene száll a reszkető messzeségből
ide, szent és fenkölt hangok lobognak,
tánccá fonódva elnyelik az éjet,
e roppant hosszú rémet, – s eleven
víg dallamuk kioldja az időt
a végtelenség kikötőiből.
A fáradt lélek mélye most kidobja
lám, színesen, anyáskodón becézve
az elmúlt nap zsibongó képeit;
boldogan dúskál az emlékezés
sok fényes és csodás kacat között.
Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja!
virágok, színek, ragyogó szemek
üdvözölnek most mélyen meghajolva
a táguló, alaktalan homályban.
Ahogy az izzó nyári éjszakában
a tikkadt füvet megeszi a harmat –
az emlékezés is varázskezével
a halk húrokra csap s százféle vágy
villan át tükrödön: álom s valóság.
Ó hadd köszöntselek, emlékezés,
páratlan Istennőm s vigasztalóm!
Csendben s figyelve nézem, elbűvölten,
hogy rémlenek fel régvolt drága órák,
miket az idő sem rombolhatott szét, –
tolván a mozdulatlan perceket.
Közben titkon benéz az éj szobámba,
s valahol vár az arany álom is már,
közelgő partjáról felémhajítva
mentőkötelét, hogy megszabadítson…
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
