Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: Lélektől lélekig
Mióta írtál, mindig veled vagyok,
mosolygós arcod a képről rám nevet,
álmomban ajkadra lágy csókot lopok
és szemem őrzi meleg tekinteted.
Mióta írtál, ébren is álmodom.
Tenyeremben fognám drága kezed…
Ha szeretnél… mindig újra gondolom,
mint viszonoznám forrón a szerelmed.
Ha szeretnél… szívem lázasan dobog…
karomba vennélek, mint csöpp gyermeket,
úgy ölelnélek, hogy légy nagyon boldog,
ha hagynád, hogy igazán szeresselek.
Forrás: Lélektől lélekig
