Most néha-néha álmodozni szoktam,
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.
Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz,
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény,
vagy meglát Téged, amint csendben jössz,
és mondjuk sír is éjnek idején.
Vagy hogyha éppen utópiát vágyom,
megcsókolom lágyan a kezed,
vagy néha-néha megcsókollak szájon –
bolond, bús kis álmocskák ezek.
És ránk borul az éjjel édesen,
és látom, hogy nekünk mindent lehet,
az ilyenek nem álmok, kis szívem,
ez már egy bódult, lázas őrület.
Forrás: Lélektől lélekig
