Címke: ars poetica

  • Jorge Luis Borges: ARS POETICA

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Sorrend

    Ritkán születik jó vers,
    ha a költő legelőször
    a nevét írja az üres papírra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Induló a költőkhöz

    Ez itt az élet, hámor és kohó –
    világ költői, ide jöjjetek,
    testvéri szemmel, örökös merészek,
    nézzétek itt az ősi lényeget.
    Látjátok-e, a zöld asztal szövetjén,
    ott ugrik a véletlen, mint a nyúl,
    és kavarognak a színek veszetten,
    mint álmainkba, határtalanul.
    Rémítve jönnek szörnyű figurák,
    a feketék, a dörgő pirosak.
    Ez itt az élet karneváli tánca,
    borzongató és édes iszonyat,
    költőszívünk sok kendőzött alakja,
    a képzeletünk lángoló salakja
    olvadva, sisteregve, feketén.
    Ó élet, élet, roppant költemény,
    most láthatunk mezítlenül, ragyogva – –

    Mi kéj.
    Mi őrjítő, mi szédítő – –
    Mi mély.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Kosztolányi Dezső összes versei

  • Fodor Ákos – AJÁNLÁS

    Csendes vagyok,
    törvényszerű, ám kiszámíthatatlan,
    mint némelyik jobb költemény.
    – Bocsásd meg, életemnek Bármely Olvasója,
    ha nem tetszem, nem értesz, nem szeretsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Choli Daróczi József – Ars poetica helyett

    Koponyát szorító vaspánt,
    sötétség glóriája,
    letéplek fejemről!
    S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
    lenyúzom,
    a vályoggödör sarkába dobom.
    Szemem csak új sugarakban fürdik.
    Csontom visszaver minden
    színtelen színt.
    Tenyeremen a Nap parazsa ég.
    Árnyainkra visító átkot mondok,
    és kést fenek
    megmaradt nyomorunkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Juhász Gyula: Április bolondja

    Benned születtem, édesbús, szeszélyes
    Tavaszi hónap, felleges derűs,
    Mikor a rétek lelke már fölérez
    S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
    A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
    Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
    S a szőke fényben az éjet betöltőn
    A vizek népe mind nászdalt dalolt.

    Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
    Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
    És sírvavigad, mint a honi ének.
    Mások világgá zengő zongoráját
    Én nem irígylem. A magad cigányát
    Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

    Forrás: MEK

  • Bede Anna: Teremtés

    Tudom, hogy lehetetlen.
    Azért csinálom!
    Légvár – bevehetetlen.
    Halálos álom.

    Tudom, hogy megtorpanok.
    Erősebb nálam.
    Tengerre szállnék gyalog,
    lehúz az áram.

    Szemembe árad a fény,
    igéz a Minden;
    szavakba hogy önteném?
    Messze van innen,

    hol renddé rendeződik,
    mi volt s mi lesz még,
    s az ég leér a földig…
    Tenni szeretnék!

    Teremteni világot,
    egyet az Egyben.
    De térdig sárban állok.
    Ki húz ki engem?

    Istennek sem volt tréfa,
    pedig ő isten…
    Megingok nagyon néha
    erőben, hitben.

    Lehetetlent akarok
    esztelen áron.
    Tudom, hogy belehalok.
    Azért csinálom.

    Forrás: Art-Poétika

  • Székely János: Alkímia

    (1950)

    Aranyat vassá ront kezem.
    Baudelaire

    A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
    Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
    Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
    és surrog és ragyog, akár az értelem.

    Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
    lobog a kései gyümölcsök bíborán.
    A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
    időben hullva szét, sem későn, sem korán.

    A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
    Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
    ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
    a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

    Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
    Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
    pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
    ki dúsan látta el két alkotó kezed.

    Mit alkottál?
    „Nyomán futottam az útnak,
    mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
    s ha szemem végül is arcára tágítottam,
    új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

    Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
    most már közel a cél. Tán holnap érem el.
    Szerelmesen, sután és ostobán követve
    egyre titoktudóbb szférákban énekel.

    Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
    és holnap talán enyém a Teljes Élet!
    Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
    mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

    Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
    a tág köröknek, és van már elég vasam.
    Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
    s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

    Holnap talán! Addig várj még a számadással!
    Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
    Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
    s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

    Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
    gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
    Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
    s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

    És ha művészetem harcában mégse győzne:
    a Teljeset akartam, túl a határokon.
    Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
            Én már nem változom.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Buda Ferenc: Liliom és korbács

    Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
    se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
    romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
    meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
    szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
    teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.

    Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
    de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
    Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
    Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
    közös bűnvallásba beleárvult arcát.

    Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
    hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
    akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
    lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
    Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
    és ágkoronája sértetlen marad.

    Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
    hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
    kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
    elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
    idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
    mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.

    Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
    dolgozz, virrassz, reménykedj!
    Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
    Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.


  • Ady Endre: Küldöm a frigy-ládát

    Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát
    S kívánok harcos, jó napot.
    Véreim, ti dübörgő ezrek,
    Tagadjatok meg, mégis-mégis
    Én a tiétek vagyok.

    Kötésünket a Sors akarta,
    Nem érdem, nem bűn, nem erény,
    Nem szükség, de nem is ravaszság:
    Helóta nép, helóta költő,
    Találkoztunk, ti meg én.

    Bennünk nagyságos erők várnak,
    Hogy életre ébredjenek,
    Bennünk egy szép ország rejtőzik,
    Mint gím a fekete csalitban
    S leskődnek a vérebek.

    Ha nem láttok testvéreteknek,
    Megsokasodnak a redők
    Bús homlokomon és lelkem táján,
    De még mindig ifjan állok meg
    Bősz Júdásaim előtt.

    Még csak mártír-fényt sem akartam,
    Csak amiről a Sors tehet:
    Odaadni magamtól, szépen,
    Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
    Forradalmas lelkemet.

    Tietek vagyok, mindegy most már,
    Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
    Egy a Napunk gyönyörű égen.
    Jaj, hogy elfed e Naptól néha
    A gonoszság fellege.

    Forrás: MEK