Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.
Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
közös bűnvallásba beleárvult arcát.
Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
és ágkoronája sértetlen marad.
Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.
Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
dolgozz, virrassz, reménykedj!
Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.
