https://verskucko.com

Címke: átváltozás

  • Reviczky Gyula: A bolondok házából

    A végtelenséget belátom;
    Kezdet seholsincs énmegettem.
    Átestem miljó változáson;
    De nem tudom, mikor születtem.
    Ezer halálom volt immár nekem
    S születésimnek száma végtelen.
    Voltam az első vércsepp egykor,
    Amely Kainra csepegett,
    S a rózsaszál, mely a habasszony
    Vércseppiből keletkezett.
    S mikor kő voltam, hideg, érzéketlen,
    Nyugalmat én akkor se leltem;
    Mert Jákob rajtam álmodá,
    Hogy angyallal harcolt soká!…
    Volt egyszer egy mihaszna, vak s beteg;
    Mondott egy hosszú, büszke éneket
    Hős Ilionról, harcokról… szegény!
    A koldusbotja voltam én.
    Sok szeretője volt Aszpáziának:
    Én voltam a szíve neki.
    Egy bölccsel egykor engem itatának.
    Hjah! bölcset gyilkol, aki teheti.
    Abdérában csupa bolond lakott;
    Engem, a békát, egy se bánthatott.
    S voltam a Kleopatra buja szája;
    Antóniuszt csókoltam eleget;
    S hogy elrohadt a föld legszebb rimája,
    Belőlem kígyó mérge lett.
    Az asszonyok is mérgesek;
    Marnak, kínoznak, rontják véredet.
    Jézusnak egykor Golgothán,
    Mint szivacsot nyujtott a vad pogány.
    Sóhajtozám Ahazvér ajkain:
    Meg nem halhatni óriási kín!
    Lángoltam és eretneket
    Nyaldosnom óh, be jól esett!
    S midőn szél ingatott a fán
    S voltam borízű alma, tán
    Megettek?… óh, dehogy!… fura!
    Tellnek valék a centruma.
    Pestis voltam s megöltem legelébb
    Egy olasz amoroso kedvesét.
    Tövis koromba’ volt egy kis kalandom
    Burgundi Máriával, s mért tagadnom,
    Jó tréfaság volt s mondhatom,
    Gyönyör volt a szemérmes asszonyt
    Halálra kínzanom.
    Nem is levék aztán pocsékra tinta;
    Mert egy sűrűvérű komédiás
    (Rosszgyomrúak mondják, derék írás)
    Hamlet históriáját vélem írta.
    Később, emlékszem, Don Quijote
    Agyában volt a székhelyem,
    S a jó lovag legott
    Sovány s bolond lett szörnyűségesen.
    S mert nincsen kötve semmi helyhe’,
    Lettem Maratnak nyelve,
    Aztán meg’ édes torkú csalogány;
    Megédesült dalomtul a magány.
    Voltam pompás kamélja; kéjjel
    Örömlány keblén hervadék el.
    Sőt már golyót is öntöttek belőlem;
    Csatába vittek katonák;
    Prédára lestem puskacsőben
    S Petőfi szívét jártam át.
    S bár sorsom ennyit változott,
    Nem múltam el s el nem múlok.
    S míg ezeket beszélem,
    Egy bolondnak fejében
    Egy darab agyvelő vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

    Hátam mögött – szívem is hallja –
    törik az őszi fű;
    te jössz, tudom. Miről? A lépted
    nesze is gyönyörű.

    Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
    már csak egy pillanat.
    Gyönyörű rögtön a világ,
    mihelyt része vagy.

    Fásult volt, borús a szívem
    szomorú, keserű.
    Ha benne vagy, a szívem is
    ragyogó, gyönyörű!

    Ködös őszi táj ez a szív,
    de ha nap besüt,
    üveges lombja fölragyog,
    tündöklik mindenütt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Graves: Szerelem a kietlenségben

    Holló suhant a bérc előtt,
    s egy eltévedt póling nyögött
    verdesve láthatatlanul.
    A csúcsokon hó vékonyul;
    s a vízválasztó síkon át
    nem lelni búza, juh nyomát,
    kipergett mag a kőrakás,
    és pásztorkürt a károgás,
    míg gyér hangját s mohát legelve
    egy felhőnyáj bitangol erre.
    S az Északi Szél: láttam őt:
    ruhádnak kéjjel nekidőlt,
    hogy tested báját bronzba öntse,
    s zárt arcodról zúdult a földre;
    s többé nem hús-vérként ziháltál,
    márvány röptödbe fagyva álltál.
    Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
    ki volt szebb nálad a világon?

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)

  • Reményik Sándor: Gyopár

    Azt mondta valaki:
    A Korongyoson gyopár is terem.
    Azóta vágyaimnak netovábbja
    A Korongyos-tető.

    Róla álmodom nappal-éjjel,
    S a pici fehér csillagokról,
    Mik szikráznak a vad kövek között.
    Mert úgy lehet:
    Egy hullócsillag szállt alá oda,
    Épp a Korongyos tetejére.

    Honnan indult: ki tudja azt?
    Talán egy nagyváros felett
    Látta útrakelni egy ifjú pár,
    Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
    Míg legörbült a sötét horizontra.
    Találgatták: vajon hol nyugszik meg?

    Hát ide hullt.
    Ide, a Korongyos-tetőre.
    Ezer darabra hullott széjjel,
    De üdvösségét megtalálta.
    S minden kis része csillagalakú lett:
    Így született a havasi gyopár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Kisüt a nap

    Ingó árnyékunk összeér,
    esőhízott lombok remegnek,
    száradó madarak csevegnek,
    napfoltokat rezget a szél;
    zöld tenyeredben ringok én,
    te emelsz vízirózsaszőnyeg,
    víz lettél? lágy hullámok nőnek,
    te hűlsz, te melegszel körém?

    Párában zsibbadó karok
    üresen nyúlnak ki utánad,
    – elfelejtem mit akarok –
    illattal érinted a számat,
    megcsókolsz átfutó eső.

    Most felleg vagy? emelkedő?
    eltűnsz a téged kereső
    vágyó szemek látóteréből,
    átlátszó, fényes lebegő.

    Képlékeny lettél? légnemű?
    betöltöd a teret köröttem.
    Átengedsz. Hangtalan kinyílsz
    s hangtalan bezárulsz mögöttem.

    (1975. június)

    Forrás: FB

  • Kaffka Margit: Lót asszonya

    Én sokszor néztem hátra és előre.
    Szemeim, e szörnyű szemek,
    Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást;
    Dolgok színén visszájuk átütött s a szón a célzat,
    És lovagi vért alól a lóláb kitűnt. –
    – Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én, szegény. –
    Azontúl hiába takartam el már az arcom,
    Hasztalan futottam hűs, puszta mezők felé,
    Mindent láttam. Elért a tűz-eső
    És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

    Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
    Páncélt adott reám, jegeset, fehéret.
    (Elvesztem volna nélküle rég! – )
    Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
    Tisztát, keserűt, kristálykeményet.
    Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
    – Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
    Bálványként állok őrt az útfelen merőn.
    S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

    Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók.
    Hosszúhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
    Moáb és Hámmon jövendő anyái tán. Jöhetnek.
    – Elhagyott kerteimbe sietnek dalolva szegények,
    S a ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot
    Ahol koszorúm lehullt. De bölcsebbek tán e szüzek, –
    – – – Most már én, – kőszobor, – állok!
    Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók,
    Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
    Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

    Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
    – Most másra hullnak a szent szók és másnál vannak a percek. –
    … S a régi, Sarlós Boszorkány ott úszik az égen, – a hold.
    Ugyanaz a hold, – ki tanúja volt.
    Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
    És látta sebesült szívem – és látta leplezett szívét.
    – Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még és szagosak a tavaszi kertek!
    De itt kénköves esők vertek, – itt minden hamu és üszök. – – – –
    Mindegy. Már magosan állok! – Majd szívemig átkövülök.
    És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan – Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – Végső töredék

    Te jöjj, te végső: elismerlek téged,
    gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.
    Ahogy lélekben égtem, benned égek:
    a fahasáb sokáig küszködött
    lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,
    de most táplállak, benned égek én,
    s e rémség poklában lesz szelíd lényem
    e földön túlvilági rém.

    Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül
    és szabadon a kín-máglyára léptem.
    Mert nincs hol vennem jövendőt cserében
    a szívemért, mely némán kimerül.
    Még az vagyok valóban, aki ég?
    Emlékeket sem tűrök idebenn.
    Ó élet, élet: kinti lét.
    S a lángban én. Nem ismer senki sem.

    (Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban
    ha betegség jött. Haladék. Ürügy:
    nagyobbá válni. Hangok, suttogások.
    Ne keverd ebbe régi ámulásod.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Midőn rám leltél

    (Fodor András fordítása)

    Midőn rám leltél, kedvesem,
    kicsiny voltam, szegény,
    és mint egy hárság csendesen
    beléd virultam én.

    Kis lényemnek név sem jutott,
    de bennem nőtt a vágy,
    míg szóltál: már oly nagy vagyok,
    név nem foghatna át.

    S én, mint akit május, mítosz,
    meg tengerár tetéz,
    lettem újborként illatos,
    a lelkeddel nehéz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pogány Zoltán – Ősznek álma

    Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a legszebb benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    levelek közt őszre válnék,

    csupasz águkat rám húznák,
    belém nőnének a bús fák,
    lennék patak, ködöt vérző,
    miből gyöngyöt őszi dér sző,

    sáncok közt fúvatnék szelet,
    mi nyári hőt végleg feled,
    hófelhőket írnék légbe,
    szürkén pancsolt csillag-égbe,

    ősznek volnék legszebb álma,
    minden valóm őszre válva,
    télen, jöhet álom, bármi,
    gyönyörű tavasz fog várni!

    …Ha az ősznek álma lenne,
    én lennék a tavasz benne,
    lehullt levelek közt állnék,
    tavaszi-szép rüggyé válnék.

    Forrás: Lélektől lélekig