Cigarettám,
utolsó szál cigarettám,
piros parazsadra esküszöm,
nálam jobban nem imádott senki,
száz szeretőm sem kapott annyi
csókot,
amennyit te tőlem, bűzrudacskám!
Egyetlenem,
te drága köhögtetőm, te,
nézd riadt arcomat! Szívem üzent:
szűk alagútjain sunyít egy vérrög.
Alkalomra vár csak, alkalomra.
Ég veled hát,
nikotinok nikotinja, ég veled!
Jobb lábam immár a fájdalomé.
Bizony:
sántítva sántítok sétáimon.
Forrás: Lélektől lélekig
Rossz szememről egy nagy könyvben
Míg megkérdem a tudást:
Jó tanácsot nem lelek, de
Kapok új szemgyulladást.
Most tanács is, tanulság is
Ebből könnyen vonható:
Tűrj pihenve; a természet
A legjobb útmutató.
1881
Forrás: Vers mindenkinek
Volt néha úgy, hogy negyvenet,
Sőt szinte negyvenegyet mutatott.
Akartam tudni.
Ámde a testvérek
Szentül és nagyszerűn tudtak hazudni.
Sohasem vallottak be többet
Mint harmincnyolcat s egypár tizedet.
Egy testvérem volt, ki nem hazudott.
Csak mondta halkan és határozottan:
„Miért kíváncsi rá?
Tükröt s hőmérőt betegeknek
Sohasem mutatok.”
Aztán a higany lassacskán esett,
Leszállt a vörös Rubikon alá
És szépen ott maradt.
Harminchat hat…
Harminchat hat…
Tűz többé nem égette testemet –
Akkor egy Kéz belém csóvát vetett
S égig növelte lelki lázamat.
Ó, áldott nyugtalanság,
Melyből vers vers után
Mint a virág fakadt.
Ó, Szentlélekkel teljes
Kórházi éjjelek –
Ezt a lázat
Vajjon milyen hőmérő méri meg?
De akadt hőmérője ennek is:
Ama testvér szeme.
Csak rámtekintett reggelenkint s tudta:
Rohan a lázam
Bíboruszállyal ismét felfele.
Tudta: sugárzó homlokom mögött
Valami készül, vagy talán már kész –
S mielőtt kiment, mosolyogva mondta:
„Megint befele néz…”
A higany akkor is szenvtelenül
Mutatott harminchat hatot –
Az én testvérem hőmérő szeme
Negyvenegyen felül
Nagy, szent, gyógyító lázat olvasott.
1935. január 5.
Forrás: Vers mindenkinek
Látom a ködöket,
téli reggeleket,
hétfőket, keddeket,
napokat, heteket…
Nem írok verseket,
Beteg vagyok, beteg.
Beteg vagyok, beteg.
Nem írok verseket,
nem zengek éneket…
Csak egypár szót nyögök
vagy inkább köhögök:
beteg vagyok, beteg.
Régi időm elmult,
régi kedvem fordult.
Ki volt hivem, elbujt,
hírem, nevem elhullt,
erőm veszni indult,
pénzem sohasem volt…
Mondd, van-e jussod már
hogy így nyögj és kántálj
mint unott koldusszáj?
Ki hallgat terád már?
Naphosszat motyogd bár
hogy itt fáj, hogy ott fáj…
Künn a fagy közelít.
Öröm, gond közelit.
Karácsony közelit.
A hegyek hátait,
fenyőfák sátrait
ünnepre meszelik.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem a halál, nem a végállomás,
mi oda vezet, az lehet nehéz.
Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
cseppenként tölt el a felismerés:
az élők közé nincsen visszaút,
mint testemben a sejtek, szétrohadt,
vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
egyhelyben állni sem tudok sokat.
Először a színek fakulnak el,
mint mikor túl korán sötétedik,
aztán a kontúrok, végül a hang,
az érintés tart csak ki reggelig.
Ha van reggel, ha van feltámadás,
testnek, léleknek hogyha van,
talán megéri méltón menni el.
Még nem ordítok. Még tartom magam.
Forrás: Magyarul Bábelben
Ó, ifjan hányszor lestelek,
Vígan, bízón kerestelek.
Bordáim rácsos lugasán
A szívem úgy izzott feléd,
Mint a tavaszi lugasok
Rácsa közt piros lampion…
És lehúnyt szemmel híttalak,
Te testtelen és drága füst,
Hányszor mellemre szíttalak,
Te…….. és drága szél,
Mellem remegő függönye
Hányszor dagadt…
Éji mámorban lestelek,
Hűs erdőkben kerestelek,
Feldúltam asszonyok ölét,
Csak egyszer borulni föléd.
Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
Itt állok, és nem is tudom,
Éltem delén vagy estelén,
És azt hittem, hogy rádnyitok,
Te iszonyú, te nagy titok…
Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
Kitakarom a mellkasom,
E borda-rácsos bús lugast,
Zászlós tüdőm, a bús lyukast…
Tüdőm rekedten felzihál
A csontos rácsú furcsa kasban,
Mint őszi szélben csapkodó
Tépett függöny a bús lugasban…
A vérerek bús ágbogán
Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
…Levánnyad róla, mint a bús,
Elomló lomb, a gyenge hús…
A bordák közé aggatott
Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
S melyből, ha néha… vér
…… feltör, és ajkamig ér
…….. bíbor iszap
……….. kicsap.
Lehúnyom lankatag szemem,
Itt, északi hegyek között…
Ha rossz voltam s hanyag,
Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
A szikra vagy a bús anyag?
Forrás: Lélektől lélekig
Köszönöm a létezést. Az életet, a testet!
Az érzékeim. Elmém. Zajokat és csendet.
Köszönöm, köszönöm az egyedüllét korát!
Köszönöm a jót, meg minden mostohát!
Köszönöm a magányt, s hogy bennem, vagy, s én benned…
Köszönöm győzelmem, a régen elveszettet.
A családot köszönöm! Barátoknak sorát.
Köszönöm, mi volt, mi nincs, de lehet tovább!
Betegséget, békét! Az azokból tanultat!
Köszönöm a dicsőt és minden nyomorultat.
Köszönök gyógyulást, fényt és egészséget.
Köszönöm a csúnyát, s vele minden szépet.
Minden pillanatod! A tisztát, a levegőt!
Köszönöm, hogy hittem, jobban, mint azelőtt!
Köszönöm, hogy élek e mennyei pokolban.
S köszönöm, hogy vagyok, hogy leszek!
És hogy voltam.
Forrás: Hatvan, 2020. július 01.
Ma tán a béke ünnepelne,
a Messiásnak volna napja,
ma mennyé kén’ a földnek válni,
hogy Megváltóját befogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
szívükre mind az emberek –
de nincs itt hála, nincs itt béke:
beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
a vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
s minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
mert lencsén nézi az eget,
megátkozza világra jöttét –
beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
mi egyesítsen, nincsen eszme,
rommá dőlt a Messiás háza,
tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
beteg a világ, nagy beteg!
Forrás: Ady Endre összes versei
Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.
Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett – áldott heroina –
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is – szegény – busongón.
Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.
Világok lázát mérik most a népek –
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2… vagy 37,3…?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra,
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban hőmérővel, téli csendbe.
Forrás: MEK
Mint a beteg, ki néha visszagondol
egészségére, s könnyez és nem érti,
úgy gondolok én vissza rossz soromból
az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.
Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
amelyre a vidéki éj aláfolyt –
s én voltam-e a lánynak útitársa,
cigányhaján ki hordott lila fátyolt?
Csak színezem tovább a régi hársfát,
és életemnek régi-régi társát,
mint a beteg, ki forró és fanyar
lázába édes képeket kavar,
és álmodik, hogy jár a dombok alján,
előtte a kutyája s bot a karján.
Forrás: MEK
