Hazugság hogy túlélni
mit gyomor nem bír el
hazugság meglapulni
amikor ütni kell
Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel
Fondorlat az alázat
hogy majd valamivel
kijátsszuk mit a börtön
rácsával ránk lehel
Csalás bunkerba bújni
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni
ki-ki maga felel
Árulás egyezkedni
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot
ha belehalni kell.
Forrás: Lélektől lélekig
Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd,
Adósságaimat barátaim megadják
És helyettem mások dalolnak minden dalt,
S még ellenségeim is isznak egyet rám.
Nem adnak kezembe többé jó könyveket,
Szakadt vén gitárom húr nélkül lóg,
Nem szállhatok többé se följebb, se lejjebb,
Nem süt reám sem a Nap, sem a Hold.
Nem engednek szabadon, jogom sincs hozzá,
Faltól falig járkálhatok én,
Nem léphetek soha sem balra, sem jobbra,
A rácson túl az ég – csak az az enyém.
Azt álmodom, hogy lakatomat leveszik,
És hogy visszaadják gitáromat,
Ki vár otthon, hogyan ölel át,
Ki énekel majd, és milyen dalokat?
ford. Földes László
Forrás: Lélektől lélekig
(fordította: Kosztolányi Dezső)
I
Skárlátszínű fegyverkabát
nincs rajta, mint előbb,
mert vér és bor csorgott kezén,
úgy is fogták el őt:
az ágyában gyilkolta meg
kit szeretett, a nőt.
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
darócruhát kapott;
fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vígan ott;
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben
Füst… Korom… Pernye… Hold… és Csillag…
Rigó… Gyermekkor… és Avar…
mint talp alatt kavicsok, sírnak
rossz rímei! S hány képzavar!
Lám, tudja jól és mégse nyugszik,
börtönben is verset habar,
ott is papírt, ceruzát pusztít,
bár pulzusa százat hadar,
s forognak szívében oly kések,
hogy fejbúbtól talpig nyilall –
de rögeszméje a költészet:
vajon kigyógyul-é, ha majd
földübörög ama utolsó,
éveit árverező dobszó:
koporsóján a hant, a hant?
Forrás: DIA – PIM
Itt tüzé föl piros zászlaját a
Szabadságnak Zrínyi Ilona?
A szabadság hőseinek tanyája
Íme, íme most rabok hona.
Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
Semmi más, mint lánccsörömpölések –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Föl s alá jár magas büszke fővel
Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
Messzeszállott lángtekintetével
Vajjon hol jár gondolatja, hol?
Lépte gyors még; új vendég bizonnyal,
Erejét az éj s lánc nem töré meg –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Ott a másik sáncon egy öreg rab,
Nem tekint sem ide, sem oda,
Lassan hordja könnyű, száradt testét…
Nehezebb már lánca, mint maga.
Tört szeméből holt sugár buvik ki,
Mint a sírból a kísértő lélek –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Ifjú rab, nézd, mint virít az erdő,
Akkor is, ha kijössz, zöld lesz az,
Ah de téged, téged akkorára
A nyomor s bú régen behavaz.
És te vén rab, tőled már talán csak
Itt vesz búcsút a lánc és az élet –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
Köszörült kés, metszi szívemet.
El, el innen! fönn vagyok, és mégis
Környékez már-már az őrület,
Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
Híznék rajtam testi-lelki féreg! –
Bátran tudnék a vérpadra lépni,
Oh de ez a börtön… ettől félek.
Munkács, 1847. július 12.
